„A Kádár és Tito, sőt Sztálin iránti nosztalgia (hisz az is van) irracionális, de megérthető. Mert ugye, a piacgazdaságban a politikusok stb. meg csak lopnak, csalnak, hazudnak, korruptak és kizsákmányolnak (lásd erről Pető Iván cikkét a Magyar Narancsban). Na jó, demokrácia van, lehet utazni, emigrálni, szabadon dumálni, társulni. Nem kell félni.
Nem-e? Sokunk tapasztalata manapság, hogy elveszítjük munkahelyünket mint újságírók. Már ha kap az ember állást. Aki meg a (magyar) kisebbségi elitet kritizálja, az ne is reménykedjen semmiben. Amiből a Vajdaságban egy van. Puha diktatúra, mint Kádár vagy még inkább Tito alatt. Ám most az is mondható: alapíts pártot (de magyart, etnikailag tisztát!), képviseld a magyarságot, nyerd meg a választásokat, aztán úgy lesz, ahogy te akarod.
De hát én nem akarom. Az újságíró ugyanis nem akar, nem a népet képviseli, nem a népet szolgálja, és főleg nem a hatalmat. És ez az egyik maradványa úgy a kádári, mint a titói érának, ahogyan az újságírást felfogják az elitek. Különösen a kisebbségi (magyar), amely az újságírót amolyan pártmunkásnak képzeli el. Kész szerencse, hogy jött ez az internet. Vagy hogy is híjják, mondja szép magyarsággal a politikus, és rákérdez: nem lehet ezt betiltani? A Médiatanács alá rendelni (Magyarországon), vagy a Magyar Nemzeti Tanács alá (Vajdaságban)?
De, lehet(ne). Csak semmi értelme. Ahogy a nosztalgiának sem értelme van, csak azt bizonyítja, hogy valami nagyon nincs rendben. Az utópia ellentéteként arra utal, hogy a jövőben már nem hiszünk, marad hát a múlt.”