A vén salabakter

„Bayer cikkei bepillantást engednek egy teljesen kiábrándult, meghasonlott generáció életébe. Műveltsége, olvasottsága közös sok pálya- és kortársáéval, és közös az is, hogy számukra 1989-ben minden egész eltörött. Az a rezsim, amelyik a könyveket a kezükbe adta, nem tanította meg őket olvasni. Meglehet, a köznemesség és a tunya arisztokraták, akiknek a felrázásába Széchenyi beleőrült feleannyira műveltek sem voltak, mint Bayer Zsolt, ám a köz dolgaiban önállóak, érdekeik érvényesítésében határozottak, és hazafiságukban megingathatatlanok voltak.

A mai jobboldalon szétnézve Bayer nem csoda hogy ürességet lát. Annak az értékközpontú politizálásnak, amelynek a populista, újító, divatoló, liberális baloldal természetes fékjének és ellensúlyának kellene lennie, nincsenek emberei. Azok, akiknek a szellemi kvalitásai megvannak ehhez, öregek, mint Bayer, talán egy infarktuson is túl vannak, sose tanultak meg a saját lábukon állni, hazagondolni a birtokra, a műhelyre, gyárra, és vehemensen kiállni az elhatározott politika mellett, ha már egyszer feladtak érte valamit a birtokból, a műhelyből, a gyárból. A nagyobb közös jó érdekében.

Bayer múltba révedése annak felismerése, hogy komplett generációkból hiányzik az erkölcsi és szellemi önállóság, az arányérzék. Kádár idejében legalább valaki krétával berajzolta a gimnázium udvarának aszfaltos focipályályán, hogy kinek, hova kell állnia és merre kell fordulnia. Negyvenkilenc évesen befelé nézni, és felismerni, hogy belül nincs krétával rajzolt vonal, szörnyű érzés lehet.

Könnyebb dolog kifelé nézni. Csakhogy a keleti, fegyelemre és lojalitásra épülő társadalmak csodálata a magyar jobboldal retorikájában nem más, mint valami elveszett édenkert óhajtása. Orbán Viktor óriási, a magyar történelemben szinte példátlan egyszemélyi hatalma nem más, mint az igény a zsinórmértékre, a célra, a viszonyítási pontra, a vonalakra a focipályán.”