Fattyazás

„Szombaton ragyogó napsütés, húsz fok körüli levegő hőmérséklet, enyhe szellő fogadta a fattyazni készülő szőlősgazdákat, aminek következtében minden testrészem, ami kilógott a rövidnadrág-póló szerelésből, pecsenyepirosra égett. Amint azt már többször írtam, a fattyazás egy kellemes séta szőlőben, miközben a felesleges hajtásokat lepattintja az ember. Ezt most nem így volt, mert a mikroteraszok eltüntetése miatt a szőlő egy hete lett megszántva, így a könnyed séta helyett egy embert próbáló kapaszkodássá vált a terület bejárása. 

A régi szőlőben istápolgattuk az átoltásokat és a telepítéseket: a múlt héten megkaróztattam a szőlőt, így volt mihez aggatni a gyenge hajtásokat. A múlt heti, száz km/óra körüli szél természetesen az összes olyan hajtás hegyét letörte, amely felért a befűző szálakig, de mivel a szárazság és a rövidcsapos metszés miatt kevés ekkora hajtás van, a kár nem egetrengető. Az alsó szőlőben, ahol nincs villanypásztor, néhány helyen láttam némi vadkárt, de az is csekély (egyébként már csak azért sem érdemes Uréti szőlőt tartani, mert még a zöldje is ellenállhatatlanul illatozik az őzeknek).

(...)

És persze megkóstoltam a bort is. A kén beváltotta a hozzá fűzött reményeket, a pezsgés elállt, a bor megnyugodott, illata kitisztult, és ízéből eltűnt a fáradtság, a papír (kenyérhéj) íz. Azt is megállapítottam, hogy dörgicsei hírének megfelelően, a tavaszi forrással együtt lelágyult a bor, nagyon kellemes savérzete volt. Megint előbukkant az a vadvirágmézes íllat-íz jelleg, amit egyre inkább a termőterület (terroir) jellemzőjeként kezdek azonosítani. Ezt persze fél úgy mondom, hogy a vezetés miatt éppen csak a számba mertem venni egy fél korty bort, tehát ezek a megállapítások ennek megfelelő fenntartásokkal kezelendők.”