Mit ér az ember? Az újabb Gyurcsány-ügyről

„Úgy gondolom, nem mindegy, hogy egy újság vagy egy televízió olyan plágiumüggyel áll-e elő, amely a nyilvánosságra hozás pillanatában bizonyított és dokumentált, vagy olyannal, amely nagyrészt inszinuációra, valószínűsítgetésre, sejtetésre, találgatásra, vádaskodásra épül. 

Úgy gondolom, egy egészséges nyilvánosság – hírverseny ide vagy oda – nem tart napirenden napokon át, nem habosít olyan ügyeket, nem csámcsog olyan vádakon, amelyekről pontosan tudja, hogy ebben az állapotukban semmi másra nem jók és semmi más céljuk nincs, mint hogy egy hazug és pártszolgálatokra szerződött televízió* segítségével újabb személyiséggyilkossági kísérletet kövessenek el Orbán gyűlölt politikai ellenlábasa ellen. Félreértések elkerülése végett: nem az ellen tiltakozom, hogy az ügyről hírt adjanak, hanem az ellen, hogy az – egyelőre csak vádaskodások – terjesztésébe és napirenden tartásába a teljes magyar sajtó besegít. Jellemzőnek tartom, hogy a Dávid Ibolya ügyében született bírósági ítéletről szóló híradást aznap késő délután már nem találtam meg a nagyobb portálok címlapján, Gyurcsány állítólagos plágiumügye viszont minden nap és a nap minden órájában mindenütt kiveri a szememet. Holott józan ésszel belátható – ha mégsem sikerül belátni, akkor a teljes magyar sajtó megérett a pusztulásra –, hogy az életünk és tágabb életfeltételeink szempontjából ég és föld a két ügy súlya közti különbség. Jellemzőnek tartom azt is, hogy a Népszabadság címoldalas vezércikke ezzel a megállapítással zárul: »Gyurcsány Ferenc egyelőre csak a címében utolérhető szakdolgozata és a vádakra adott válaszai is csak azáltal lesznek számára politikai értelemben halálosan veszedelmessé, hogy a hitelesség terén ő már elvesztett egy egész háborút. Minden fronton szedhetne újabb sebeket, csak ezen nem.« Ha Gyurcsány Ferenc a hitelesség terén egy egész háborút elvesztett, az nemcsak Orbán kíméletlen, eszközökben nem válogató, szívós, éveken át módszeresen kivitelezett bosszúvágyáról tanúskodik, hanem arról is, ahogyan a magyar sajtó meghatározó többsége, beleértve a Népszabadságot is, éveken át némán vagy tevőlegesen asszisztált ehhez az Orbán-féle személyiséggyilkos háborúhoz. Most tehát befejezett tényként, sajnálatos állapotként beszélni az Orbánnal szemben elvesztett hitelességi háborúról csak úgy lenne tisztességes, ha hozzátennék: igen, megöltük, mi mindannyian, Orbán vezényletével, Gyurcsány hitelességét. Szemben Orbánéval, amely 2010-es kormányra kerüléséig kétharmados mennyiségben maradt érintetlen tőlünk. Mert Gyurcsányt mi is jobban gyűlöltük, mint Orbánt. (...)

Végezetül, hogy ne áruljak zsákbamacskát. Úgy gondolom, hogy ha Gyurcsány Ferenc huszonkét évesen a hóna alá csapta a sógora szakdolgozatát, legépelte és beadta a sajátjaként, mert nem érdekelte a technika-biológia szak, túl akart lenni az egészen, és nem akart több energiát fordítani rá, például mert más érdekelte, akkor csúf dolgot követett el. Épp olyan csúfat, mint akkor, amikor a pápai textilgyárban tizenhat évesnek hazudta magát, hogy három műszakban megkereshesse a középiskola befejezéséhez szükséges pénzt. Én biztosan nem tettem volna, nem is mertem volna megtenni egyiket sem. Sem szükséghelyzeteket nem tudtam soha hazugsággal, még indokolt hazugsággal sem megoldani, sem a számomra kényelmetlen kötelezettségeket nem tudtam egy vállrándítással és a lehető legkevesebb befektetést igénylő módon elintézni – ellentétben, gondolom, sok millió polgártársammal, köztük Gyurcsány Ferenccel. De hogy Gyurcsány Ferenc személyes hitelességéről, intellektuális teljesítményéről és politikusi tevékenységéről annak alapján ítéljünk, amit huszonkét évesen tett (pláne ha nem tett), ez teljes erkölcsi tévút.”