Az utcán „kéregettem”

„– Mi a csudát keres egy csinos harmincas nő lepusztult távoli vidékeken?

– Talán önmagát keresi. Valamit, ami lelkesíti, amiben igazán hasznossá teheti magát. A közösségi, önkéntes akciók mindig is közel álltak hozzám, és amikor már nagyon nyomasztott az itthoni panaszáradat, a »majdcsak megoldja valaki a gondjaimat«-féle mentalitás, akkor elhatároztam: valóra váltom régi álmomat. Egy női lapnál dolgoztam, tulajdonképpen mindenem megvolt: pénz, kényelem, de én többre, másra vágytam. Pár hónapos internetes keresgélés után találtam egy olyan dániai önkéntesképző iskolát, ahonnan hat hónapos tanulás után Afrikába indulnak a vállalkozó kedvűek. Egy hónap alatt "lezongoráztam" az utazás előkészületeit, beleértve, hogy felmondtam a munkahelyemen, aztán 2009 áprilisában irány Dánia.

– Volt annyi megtakarított pénzed, hogy a repülőjegytől kezdve a kinti képzésen és ellátáson keresztül az afrikai útig mindenre fussa?

– Dehogy volt! Olyan konstrukciót választottam, amelyben ki-ki maga keresi meg, méghozzá kemény munkával az ott tartózkodás, a továbblépés árát. Ha kellett, használt ruhát gyűjtöttem, épületfelújításon vagy a földeken dolgoztam, sőt később - csakhogy összejöjjön a saját és a csoportomban lévők afrikai útjára való pénz - az utcán "kéregettem" adományokat. Soha nem hittem magamról, hogy képes leszek effélére... Fél év alatt egyenként másfél millió forintnak megfelelő pénzt szereztünk így, sokszor egymás költségeibe »besegítve«, mert csakis együtt indulhatott tovább a csoport.(...)

– Tippelhetek? Kétlem, hogy Afrika valamelyik luxus negyedében kötöttél ki, és puha párnára hajthattad le a fejed.

– Nehéz szavakba önteni, hogy milyen látvány tárult elém a fővárosi elosztótól 400-500 kilométerre fekvő pici mozambiki faluban, ahová busszal zötyögtünk el. Az iskola, illetve a szállás környéke mint egy nyomortelep: a kapunk tövében a szomszéd szennygödre bűzlött, kecskék, disznók, baromfik és kutyák keresgéltek a szemétben ennivalóra vadászva. A puritán szobám üresen tátongott, matrac is csak később került bele. Ritka vendégnek számított az áram, teljesen kiszámíthatatlanul hol megjelent, hol eltűnt a vízzel együtt. (...)

– Közös tevékenység közös ebédekkel? Mennyire voltál finnyás ebben a cseppet sem ideális környezetben?

- Általában a kicsit rázós villanyrezsón főztem magamnak, mert az iskolai menüben monotonul ismétlődő babot, rizst és egyszerű halakat untam. Olykor be kellett érnem kenyérrel, vajjal és némi rettenetes ízű keksszel, de nem ez jelentette a mélypontot, hanem a magamra hagyatottság érzése. A harmadik héten maláriás lettem, annak ellenére, hogy szedtem megelőző gyógyszert. Tíz napig mozdulni sem tudtam, azt találgattam, hogy a fájdalmas köhögés vagy maga az alapbetegség végez velem - a legközelebbi orvos 30 kilométerre volt -, de túléltem.

– Járt a munkádért fizetség?

– Havi 30 ezer forintnak megfelelő összeget fizettek, ennyi pénzből ott tulajdonképpen ki lehetett jönni. Pénzben nem mérhető »ellenszolgáltatásnak« tekintettem a gyerekek örömét, a rám szegeződő csillogó szemeket. Ha valamiért, ezért megérte! Egy idő után feléltem a tartalékaimat, így a hat hónapos program befejeztével hazajöttem. Tíz hónapig alkalmi munkákból éltem, de az önkéntességről hazai földön sem mondtam le. Szinte kerestem az alkalmat, hogy valami olyasmit csináljak, amibe Afrikában már belekóstolhattam.”