„Igen, én, Pierre Ménard, a »Don Quijote« szerzője, itt vagyok! (...) Nos, lelkiismeretem hívásának engedve, Jorge Luis Borges egyik elbeszéléséből jövök: egyenest az elbeszélés címéből léptem át ebbe a szövegbe. Egy olyan Don Quijote szerzője vagyok, amely szó szerint megegyezik Cervantes Don Quijotéjával, mégis − mint azt Borges briliáns összehasonlító szövegelemzése igazolja − minden ízében új, meghökkentően eredeti alkotás, egyfajta irodalmi bravúr.
Nos, hölgyeim és uraim, pontosan ezért vagyok itt. A védelem koronatanújaként szeretnék fellépni abban a középkori autodafékat idéző koholt perben, amely plágium címén folyik önöknél hónapok óta olyasvalaki ellen, aki pedig szerzőként ugyanazt a tövises utat járta be, amit egykoron magam is: olyan disszertációt írt, amely szó szerint megegyezik egy másik disszertáció szövegével, mégis minden kétséget kizáróan új, vakmerően eredeti alkotás. (...)
Csak találgathatom, mi lehet az oka annak, hogy ma, amikor a szerző funkció és a szerző fogalom − hála az internet jótékony felforgató szerepének − romokban hever, amikor a saját és idegen szöveg közötti határok, beleértve a tulajdonjogi határokat is, oly mértékben elmosódottak és átjárhatóak, mint a XVIII. század óta soha még, egyedül csak amagyar köztársasági elnök e téren úttörő vállalkozására nem vonatkoztatják a szerzőség új szabályait? Hát hogy van ez? Meddig hallgatnak még a szöveget idézethalmaznak, idézetjátéknak tekintő posztmodern irodalomtudomány egyetemi doktorai és akadémikusai, nemkülönben a rituális másolás gyakorlatát oly jól ismerő anyaszentegyház hivatott képviselői? Mi az oka e vonakodó félszegségnek vagy szégyenlősségnek? Talán a politikai kockázat nagysága riasztja vissza őket az állásfoglalástól? Vagy a még ma is »plágiumban« és »szerzői jogban« gondolkodó, csökötten szövegrágó modernek véleményterrorjától tartanak? Gyávaság-e ez, vagy a hallgatás összeesküvése, nem tudom, csak azt tudom, hogy én, Pierre Ménard nem hallgathatok tovább!”