Igen, és annak idején egész kiváló kritikákat kapott a Nincs kegyelem. És ahhoz képest, hogy három kópiával vetítették, összehozott tizenötezer nézőt, ami manapság már bravúros nézőszámnak számít. Iszonyatos mennyiségű közönségtalálkozón vettem részt vele, és egy példányát eljuttattam a Parlament könyvtárába is, amihez írtam egy levelet, hogy ha a képviselők egyszer esetleg az esélyegyenlőségről akarnak vitatkozni, akkor nézzék meg.
Önnek ez zsigeri kérdés?
Ez a konfiktus most olyan harsány ebben az országban, amire akkor nem is gondoltam volna. A Nincs kegyelem idején még attól féltem, nehogy elveszítse az aktualitását. Sajnos az ellenkezője történt: az a tett, amit ebben a filmben elkövettek a cigányok ellen, ma diákcsínynek tűnik a gyilkosságokhoz képest. Amikor meghallok egy ilyen történetet, azért ragad meg, mert ott motoszkál benne minden, amitől rossz a társadalmi közérzetem. Amit most tervezek, ha másképp is, de szintén a kiszolgáltatottságról és a védtelenségről szól. Egy olyan kisfiúról, akinek az anyja magyar, az apja pedig török kamionsofőr. A gyerek Törökországban születik, de a szülők szétválnak, az anya hazaszökik, az apa börtönbe kerül, a gyereket pedig nevelőotthonba helyezik. A fiú onnan megszökik, és elhatározza, hogy megkeresi az anyját. Egy karcos road-movie, egy emlékezetes apa-fiú kapcsolat, és egy gyerek kétségbeesett kálváriája, hogy visszakapja a szüleit.