A konzervatív értelmiség kiállása több szempontból is reménykeltő. Egyrészt azt mutatja, hogy a jobboldali véleményformálók egy része, különösen a fiatal generáció, hajlandó akár nyíltan konfrontálódni a kormánypártokkal, ha alapvető erkölcsi meggyőződése azt diktálja.
A kormánypártok politikai boszorkánykonyhájának bennfentes ismerete nélkül is megkockáztatom, hogy a konzervatív értelmiség határozott fellépésének döntő szerepe volt Schmitt Pál lemondásában. Amiből az következik, hogy akár néhány tucat értelmiségi véleményformáló is jelentős politikai befolyást érhet el, ha következetesen és kitartóan képviseli elveit – akár az amúgy hozzá világnézeti szempontból közel álló politikai eliten számon kérve őket.
Végül különösen ígéretes, hogy a konzervatív értelmiség kiállása és győzelme lehetőséget teremt az ideológiai szekértáborok közötti párbeszéd megteremtésére. A kormánykritikus jobboldali holdudvar világos tanúbizonyságát adta annak, hogy kész és képes bizonyos íratlan normák pártérdekektől független képviseletére. A baloldali véleményformálók – kevés kivételtől eltekintve – korábban elszalasztották ezt a lehetőséget. Annak ellenére, hogy 2002-ben és 2006-ban a baloldali és a liberális politikai elit sokkal megosztottabb és bizonytalanabb volt, mint a köztársasági elnök mögött határozottan felsorakozó, a kritikus hangokat csírájában elfojtani óhajtó mai kormánypártok.”