Az újságírók mindenhol neurotikusak

„Magyarországon sok oknyomozó újságíró úgy érzi, nincsen hatása a munkájának, és hiába dolgozik, mert nem történnek változások.

Ezt én is így érzem sokszor. A probléma része, hogy nehéz tetten érni és látni a társadalmi változásokat. Ez többnyire nem így megy. Elültetjük a dolgokat, lassan növekednek, idő kell hozzá, hogy kifejlődjenek. A munkánknak köznevelési, közszolgálati célja van, arra való, hogy legyen egy hozzáférhető nyilvántartás a zavaros ügyekről, hogy mélyre ássunk, hogy megnézzük, mi ment rossz irányba, hogy éljünk a számonkérés lehetőségével.

A tradicionális oknyomozói fókuszok közül melyik az a terület, melyen a legnehezebb a munka és így az eredmény, a hatás elérése? Az üzlet, a politika vagy éppen az emberi jogok területe?

Erről eszembe jut a vicc, amit egy kollégám szokott mondani, amikor arról kérdezik, miről is ír: »üzletről, politikáról és más szervezett bűnözésről«. Szóval majdnem ugyanaz mind, de vannak valóban nehezebb célpontok. A magántulajdonban lévő vállalatok a legáthatolhatatlanabbak. Jogászokkal veszik körül magukat, agresszívak, és rengeteg lehetőségük van tényleges tevékenységük elfedésére, mint például az offshore-konstrukciók.

Nehéz találni néha bármit is a sok fedőcég között, bizonyos esetekben még a kormányzatok sem tudják megszerezni a szükséges információkat. A digitális eszközök viszont sokat segítenek, sokkal több információt szerezhetünk mint korábban, és könnyebb a kooperáció is. A magyar újságírók bármikor elérhetik a hongkongi vagy londoni kollégákat, főleg most, hogy végre egyetlen hálózatba tömörülhetünk. A rosszfiúk már régóta nemzetközivé váltak, most nekünk is ezt kell tennünk.”