„Akkora újságírók vagyunk, mint a mittudomén” – A Marslakók újságíróképéről

„A Marslakók egy olyan alternatív valóságban játszódik, ahol az internetnek megvannak a maga korlátai, tehát nem lehet bárhonnan hozzáférni az adminhoz, ahol a felhasználók annyira jólneveltek, hogy sehova máshova nem töltik fel az ily módon utólag könnyen eltüntethető videót, és ahol egy adminnak »legfelsőbb jelszavai« vannak mint egy online egyháznak, amiket egyetlen újságíró sem tud, és ahol egyébként – mint az a főcímben látható – »oknyomozó riportunk« címmel hirdetik a friss cikket, és ahol úgy döbbennek rá, hogy valójában egy maffiózóval állnak szemben, hogy elolvassák az interneten az első keresésre bejövő cikkeket.

Ezek a hibák, túl azon, hogy nevetségessé és hiteltelenné teszik az összes érintett szereplőt (nagyjából mindenkit), egyszerűen működésképtelenné, értelmetlenné teszik a cselekményt, hiszen a legnagyobb konfliktusokat olyan technológiai dilemmákra építik, amelyek a valóságban nem léteznek. A sztoriban szereplő internetre a valódival megegyező szerepet osztották, csak éppen a szereplők nem értik és nem is tudják használni ezt az internetet.

Vissza a valóságba

A forgatókönyv és a koncepció alapvető dilettantizmusának befogadását nyilván nem könnyítik a magyar film- és sorozatgyártásban megszokott jellegzetességek: a rosszul megírt és erőltetetten előadott, modoros párbeszédek, az elnagyolt karakterek, szánalmas műverések és másfél másodperces sufniszagú akciójelenetek, de ezek mind-mind eltörpülnek a már eleve rosszul kitalált sztori ordító hibái és következetlenségei, és nem utolsósorban a főszereplők rémisztően ostoba, reflektálatlan világképe és szakmafelfogása mellett.”