Nagyapám bora

„Persze csinált bort, minden öregember csinál bort, ha szőlő közelében van, vagy tőkén vette és mi szüreteltük, vagy megvette leszedve, akkor még nem volt ez az egész felkapott, meg lényeges, Jásdi se nagyon volt még, hogy odavonzza a borértőket Csopakra, így nem volt akkora truváj a szőlő.

Tramini volt, meg olaszrizling, segítettem sokszor hordót kénezni, meg hatéves korom óta tele tudok szívni egy lopót (eleve, így családi vonalak alapján nekem borásznak kellett volna lennem, anyám tokaji volt, ott volt Csopak, laktam egy csomót Etyeken, no meg Budafokon).

Amikor bejött a zimmerferi, akkor már ugye a bor, mint olyan, létfontosságú volt, kellett a vendéget itatni, fizettek érte rendesen a németek (holott, ugye, ismerik a rajnai rizlinget, baszki), itták a méregerős pálinkát is, ami néha 68, vagy a legdurvább, 73 fokos volt, mint a Captain Morgan rum, majdnem abszint.

A bor, ha ez eddig nem derült volna ki, szar volt, savas, savanyú, amit az ember fröccsnekjólesz-nek hív, a németek itták, az volt a lényeg.

Amikor meghalt 2000-ben, akkor maradt utána ötven liter bor. Kerülgettük rendesen, most mi legyen vele. Az egyik nap nagy zabálás volt, átjött a húgom apósa is, Báthori Tibor, az Év borásza ‘92-ben, egy idő után elfogyott a bor, előkerült a nagyfater bora is, megkóstólta, hümmögött, majd azt mondta, vigyétek le a palackozóba, palackozzátok le, le kell tenni pincébe, hagyni, hadd érjen. Ha meg ő mondja, az úgy is van, megtörtént, lett hetvenvalahány üveg, ment a garázsban az aknába.

Évekkel később, a húgom lagzijára vettük elő az üvegeket, csináltam hozzá címkét, »Papa bora«.

Azt hiszem, akkor ittam először életemben igazán jó fehérbort, elképesztően jó volt, az esküvő után komoly hajtóvadászat ment a maradék üvegekért. Na én ekkor értettem meg valamicskét a borból, nyilván nagyon keveset.

Közben meg már se nagyapám, se német vendégek, se Báthori Tibor nincs már.”