„Vajon megkérdezte-e önmagától Kertész Ákos, hogy mi elől menekül? Nem a saját kimondott szavai elől a »moslékzabáló magyarokról«? Elmehet ő az Antarktiszig vagy az Északi-sarkig, bebújhat az eszkimók jégkunyhójába, petíciót írathat alá a rozmárokkal és a fókákkal Magyarország ellen, a lelkiismerete elől akkor sem menekülhet el.
Mindennel, amit mond, ír, nyilatkozik, erkölcsileg egyre mélyebbre ássa magát. Sokat gondolkodtam rajta, vajon miért vagyunk mi moslékzabálók a szemében. Mert eszünk disznóhúst is? De hát nem a disznó eledelét, hanem az oldalszalonnáját fogyasztjuk. És ekkor jutott eszembe a Biblia egyik leghíresebb példázata, mely még Rembrandtot is megihlette. Mert ki a moslékzabáló? Hát a tékozló fiú! Egyértelmű, hogy Kertész tudattalanjába ennek a történetnek a nyomán szivárgott be a moslékevés. A kisebbik fiú, aki eltékozolta az apai örökséget, már a moslékot is megenné nyomorúságában. (Hozzáteszem: egy reformátust, ha fennhéjázón a moslékzabáló szóval bélyegezné meg a szerencsétlen éhezőt, finoman elhajtanának a bibliaóráról.)
Többen vagyunk, akik az ember sorsán és kiszolgáltatottságán megrendülünk, nem pedig gúnyolódunk. Akik részvétet érzünk a tékozló fiú iránt. Hiszen talán éppen akkor dönti el, hogy visszamegy atyjához bocsánatát kérni, amikor a mardosó éhség miatt a moslékosvályú fölé hajolna. Ennyit a moslékzabálásról, nem keresztény vagy zsidó, hanem emberséges vagy embertelen szemszögből.”