Felsőokosítás 7. – Kiskáté reformereknek II.

„– Mégiscsak abszurd, hogy minden hülyének diplomája van.

– Az eltömegesedésre és a diplomák leértékelődésre volt egyfajta válasz a bolognai rendszer bevezetése – egész Európában. Ennek a lényege, hogy BA szintre gyakorlatilag mindenkit felvesznek, aki korábban legfeljebb az érettségiig jutott volna el. Ők aztán három év után kapnak egy BA vagy BSc papírt. A mesterképzés felel meg a korábbi egyetemi szintnek, a PhD pedig továbbra is a tudományos utánpótlást biztosítja. Vagyis a tömegképzés és az elitképzés elvileg elkülönül. A tömegek csak a BA diplomáig jutnak. Magyarországon ott cseszték el a rendszert, hogy úgy szabadították rá a tömeget a hagyományosan elitképzést folytató intézményekre, hogy nem adtak nekik pénzt, infrastruktúrát, új státuszokat. Így ugyanannak a professzornak kell kétszáz – többségében nem a szellem légtornászának számító – elsőéves esszéit javítania, akinek a doktoranduszokkal kéne heti sok órát egyenként foglalkoznia. És mellette világszínvonalú kutatást végeznie, olyan amerikai és brit tudósokkal versengve, akiknek heti 90 percnyi órájuk van, két gondosan kiválasztott doktorandusszal. Mindezen viszont nem segít, hogy ezentúl kevesebb hallgatót és ezzel kevesebb oktatót finanszíroznak – a rossz tanár-diák arány, vagyis az eltömegesedés legnagyobb rákfenéje így továbbra is megmarad.

– Azért egyeseknek egy BA diplomával is óriási pofájuk van.

– Ez így van. Aztán az élettől kapnak néhány pofont, és kisebb lesz a pofájuk. Évtizedekkel korábbról itt maradt az a hozzáállás, hogy akinek valamilyen diplomája van, az valakinek érzi magát. Lassan kezd kiderülni, hogy tévednek – és ez nagyon helyes. Ha valaki élete csúcsteljesítménynek a diplomaszerzését tekinti, az meg fogja szívni, szintén nagyon helyesen. Az is tény, hogy egyes oktatók sem tudták megemészteni, hogy hagyományosan az ország szellemi elitjének tartják magukat, de a napjaikat favágással – és tarhálással – töltik. Majd megszokják. Mindenesetre a nagy pofán semmilyen reform nem segít, de ez nem is lehet cél.

– Akkor tehát összességében minden rendben van a magyar felsőoktatással?

– Szó sincs róla. Mint minden más területen, a felsőoktatásban is óriási problémák vannak. A legfőbb probléma az, hogy sem a hallgatók, sem az oktatók nem igazán motiváltak arra, hogy minőségi teljesítményt nyújtsanak. Letaníthat az ember egy életet úgy az egyetemen, hogy soha, egyetlen egyszer sem vizsgálja meg senki: jó tanár-e. Ezzel szemben egész karrier épülhet arra, hogy valaki féloldalas recenziókat közöl norvég és kanadai szakszemlékben. És még: egyes szakok feleslegesen túlnépesedtek, elszaporodtak a minősíthetetlen színvonalú bizniszfőiskolák. És még: nincsenek elválasztva az elitegyetemek a gyengébbektől. És még: a szükségesnél jóval nagyobb mértékű feudalizmus itatja át az egész rendszert. És még: az eszetlen bürokrácia mindent megbénít. Napestig lehetne sorolni, hogy min kéne változtatni – ezt majd egyszer talán külön sorozatban megtesszük. Azonban a jelenlegi változtatások szinte semmilyen problémát nem oldanak meg, viszont termelnek egy csomó újat. Az intézkedések nincsenek összhangban a kitűzött célokkal: például a reálgazdaság igényeire hivatkoznak, de a mérnöki és természettudományos képzések keretszámait is csökkentik. A keretszámok utolsó pillanatban történt radikális megváltoztatása kifejezetten felháborító. A legfőbb baj: fogalmunk sincs, hogy a kormány milyen felsőoktatási rendszert szeretne látni mondjuk öt év múlva. Annyit tudunk, hogy kevesebbet akar költeni rá – ez azonban mind víziónak, mind programnak, de még társadalom-mérnökösködésnek is kevés.”