„2011-ben nyilván nem lehet fekete-fehér némafilmet csinálni, csak olyan játékosan, ahogy Hazanavicius teszi: eljátszik a (beszéd)hang hiányával, időnként át is lépve a maga szabta technikai korlátot (ahogy a pohár koccan az asztalon).
És ezzel már a legfontosabb kérdésnél tartunk, ami a film kapcsán felvethető: vajon egy ilyen butácska történet (a vénülő színészikon és a rakétasebességgel felfelé törő ifjú színésznő szerelméről) fekete-fehérben, beszédhang nélkül, fogyasztható-e a három DS, ízes-szagos digitális filmek korszakában. Bár a film fogadtatása kétségtelenül azt mutatja, hogy igen, főleg ha franciás eleganciával és stílusérzékkel tálalják, a saját befogadói élményem ezzel ellentétes választ ad a kérdésre: szerintem a stílusgyakorlat bizony sajnos nem tud egész estés nagy mozivá válni. A gegek némafilmekhez méltó módon laposkásak, a fordulatok – értem én, hogy direkt – de előre tudhatóak, s a filmzene is túl gyakran használ fortissimót ahhoz, hogy az embernek egy idő után ne fájduljon meg a feje. Én bizony azt vártam, hogy mikor ér véget a kétségtelenül lenyűgöző retro, s mikor kezdődik el az igazi film.”