A nyomatott áramkör

„Bozsik Yvette-nek és társulatának nagyjából másfél évtizeddel ezelőtt kellett volna állandó helyet kapnia. Bozsik alkotói pályáját ugyanaz árnyékolja be, mint a hazai előadó-művészetek egészét is, korszakoktól szinte függetlenül: az intézményrendszer reakcióképtelensége az alkotói-előadói progresszióra.  (...)

A Trafóban a 13 éves működés során összeszokott, a hazai és nemzetközi működési sztenderdeket értő és alkalmazni képes menedzsment jött össze. Többségük nem tervezi maradását az új vezetés megjelenése után. Felkészült, a terület specialitásait ismerő, az európai kontextusban magabiztosan közlekedő szakemberből ordítóan nagy a hazai hiány. Kérdéses, honnan szerez Bozsik új gárdát, és kikkel fogja biztosítani a profil továbbműködtetését. Még nagyobb kérdés a csúcsintézmény-vezetői státusz összeegyeztetése egy társulat művészeti arculatának gondozásával, előadásainak rendezésével vagy éppen felújításával, vagyis művészeti vezetésével. A kialakult network továbbgondozása, mozgásban tartása, bővítése egész embert kíván, mégpedig széles körű tájékozottsággal. Bozsik pályázatából nehezen olvasható ki, hogyan tud majd eleget tenni annak a komplex feladatkörnek, amelyben figyelemmel kell kísérnie a képzőművészet, a médiaművészet, az előadó-művészetek (nem pusztán a tánc, hanem a zene és a színház), az irodalom, az építészet, az urbanisztika és még sorolhatnánk, hányféle kulturális ágazat hazai és nemzetközi folyamatait.

A Trafó igazgatójaként az általa vezetett intézményen keresztül kell biztosítania egy európai főváros kortárs kulturális tudásanyagának megújítását, karbantartását és frissítését. Ha a Trafó nem fogja tovább betölteni csúcsintézményi funkcióját, azzal az intézményhálózat egészét átrendeződésre kényszeríti. A Trafó Galéria funkcióit nem láthatja el a Ludwig Múzeum, de a Műcsarnok sem. Azt az euroatlanti művészeti színteret, amelyből a produkciók jelenleg a Trafó színpadára kerülnek, nem tudja befogadni a Müpa, de a MU Színház sem alkalmas arra, hogy az előadó-művészet reprezentatív tophelyszínévé váljon. Mégis: az összes szereplőnek valamiféleképpen alkalmazkodnia kell majd a megváltozott helyzethez, ami ma még beláthatatlan következményekkel jár majd. A legvalószínűbb forgatókönyv szerint az intézmény által képviselt funkciók egész egyszerűen el fognak veszni, és nem lesz más, aki átvegye és betöltse ezeket. Ezzel újabb lehetőség tűnne el arra, hogy Budapest az európai kulturális cserefolyamatokban intézményesülten tudjon részt venni.”