A Nyugat nem minta többé

„Valaha ábrándoztunk róla. Több száz éve viszonyítjuk magunkat hozzá; ám különösen a vasfüggöny lehullása óta, miután a Lajtán túlra alig-alig tudtunk eljutni a kommunizmus-szocializmus időszakában, a Nyugat szinte szakrálisan tökéletes világként jelent meg lelki szemeink előtt. Megtestesített mindent, a magasabb életszínvonaltól kezdve a technikai fejlettségen keresztül a szabadság eszményképéig.

A Nyugat volt a mentsvár számunkra. Nekünk, akik itt éltünk, elegünk volt a szabadság hiányából, a gazdasági tehetetlenségből, a mindennapi mutyikból, bratyizásból, a fejetlenségből és a továbbélő uram-bátyám viszonyokból, a fejlődésképtelenségből, a szervezetlenségből, a gazdasági irracionalitásokból és így tovább. De vigasztalt és reményt adott számunkra, hogy van a Lajtán túl egy világ, amelyik működőképes, amelyik kiválóan szervezett, amelyik egyszer talán majd befogad bennünket.

Egyetlenegy dolgot nem vettünk észre. Mégpedig azt, hogy az ő jólé-tüknek, árubőségüknek, hihetetlenül gáláns szociális és nyugdíjrendszerüknek, a magasan fejlett gazdaságnak nagy ára van. Nem más, mint hogy a Nyugat, azaz a centrumországok, a perifériákat folyamatosan a periférián tartják. Ha a periféria, illetve fél-periféria országait valóban engednék felemelkedni maguk közé, vagyis a centrumországok közé, vége lenne centrumpozíciójuknak. A Nyugat tehát nem tesz mást, mint használja és kihasználja a periféria energiáit, piacait, munkaerejét, kiszivattyúzza onnan az erőforrásokat, és ezzel újabb dinamikát ad a centrumszerep megőrzéséhez.”