A franciák már értik Magyarországot?

„Elnézést, egy kis tévedés történt. Orbán nem Chavez, hanem Thatcher, Magyarországon mégsem a fasizmus, hanem a neoliberalizmus tombol. Legalábbis a francia állami rádió veterán sztárriportere, Daniel Mermet szerint, aki nyolcrészes riportsorozatot készített Magyarországról. (...) A riport kicsattanóan jó hangulatban indul, Mermet urat lenyűgözi a budapesti látvány, mint aki valóban életében először jár itt. Lánchíd, vár, cigányzene, Kárpátia étterem. - Az a kupola ott mi? – kérdezi a Szabadság téren állva. - A Parlament – mondja a kísérője. A riporter figyelme azonban csakhamar a Reagen szoborra terelődik. És itt aztán, ahogy ez később többször is megtörténik, elszakad a cérna.
 
A Reagen szobor tudniilik nem másnak a jelképe, mint a Kelet-Európát az elmúlt húsz évben letaroló neoliberalizmusé. Orbán azért rakatta azt oda, mert ő maga is neoliberális. De persze nem olyan egyszerű ez, mint ahogy mi innen Franciaországról elképzeljük. Hiszen a »Viktátornak« voltak szimpatikus húzásai is: a bankok és multinacionális cégek megsarcolása, a magánnyugdíj államosítása. Csakhogy – és ebben rögtön össze is foglalható a riport végkövetkeztetése – Orbán sajnos nem egy Chavez (akivel titokban még rokonszenvezhetnénk is), hanem inkább egy sajátságos Margaret Thatcher. Hiszen mindezek a rokonszenves intézkedések nem a munkásosztály érdekében történnek, hanem a magyar burzsoázia megerősítésére. A riporter persze nem teljesen magától jut a következtetésre, a hosszú és alapos tényfeltárásban színes csapat segíti: a kísérő-fordító nem más, mint Morva Judit, a marxista Zöld Baloldal párt választmányi tagja; Orbánisztán mélyebb megértésében Tamás Gáspár Miklós filozófus (ugyanennek a pártnak az elnöke) segít; 1956 forradalmi heteibe pedig Lugosi Győző marxista történész kalauzol vissza bennünket. Képzelt francia hallgatóként tehát nyugodtan hátradőlhetek, az adóeuróimból fenntartott állami rádió csakis tiszta forrásból merít, az adásba még véletlenül sem szivárogtak be reakciós elemek, vagy egyszázalékot meghaladó támogatottságú pártok képviselői.
 
Ez persze képzelt balolali francia hallgatóként egyrészt nem tűnik fel, hiszen fogalmam sincs, kik ezek a prominens véleményformálóként bemutatott urak, másrészt képzelt énem maga is marxista lévén kifejezetten érthetőnek és követhetőnek vélem a tálalást. Lélekben együtt járom már Budapestet Mermet úrral és a vicces és határozott hangú Morva asszonnyal. Elmegyünk Csepelre is, ahol egy hangjáról ítélve nagyon is szimpatikus, bár kicsit talán közönséges magyar munkástól megtudhatom, hogy a szocializmus egyáltalán nem is volt olyan szörnyű. Mindjárt gondoltam. Ezt később még több szimpatikus megszólaltatott is megerősíti. Ugyan nem utazhattak oda, ahova akartak, de nem is igazán akartak ők sehova utazni. Érdekes emberek ezek a magyarok. És egyre jobban kezdem őket érteni. Iványi Gábor hajléktalanszállóját is meglátogatjuk, rettenetes sorsokkal ismerkedem meg, fizetés, és most már nyugdíj nélkül tengődő rokkantnyugdíjasokkal, a neoliberális rendszer áldozataival, a bezáratott szocialista nagyvállalatok egykori dolgozóival. Megtudom, hogy a magyarok kétharmada soha nem megy szabadságra, egymillióan alultápláltak, mélyszegénységben élnek, és további három-négymillió ember él a szegénységi küszöb közelében. A riport kétségkívül korrekt - gondolom magamban, és közben a Prada szemüvegemet keresem. Ah, itt van, a könyvespolcra tettem, pont a »Le Capital« elé. Szóval korrekt a riport, hiszen azt is bemutatja, hogy mindezt a szörnyűséget az elmúlt nyolc, sőt, csaknem húsz évben regnáló, neoliberálissá vedlett, úgynevezett szocialista elit idézte elő. Az igaz marxisták hiányoznak itt tehát.”