„Nem a kritika jogát vonom kétségbe, hiszen szabad sajtójú országban minden médiumnak lehetősége, mi több, kötelessége megkövetelni a hatalomtól a kiválóság elismerését. És csak azt elfogadni. Nehogy a példaként felmutatottak orientációs káoszt okozzanak. Mint a kereskedelmi televíziók valóságshow-i.
A lap differenciálatlanságát, sugárzó gőgjét azonban nem tudom feledni. Azt a felsőbbrendűségi tudatot, amely azoknak a balliberális véleményformálóknak a sajátja, akik a rendszerváltás óta helyzeti előnyökből fakadóan uralták a politikát, a gazdaságot, a médiát, a kultúrát és a tudományt. Akik azt hirdették, hogy itt csak egy elit létezik. Mégpedig az övék. Ezért aztán megkerülhetetlenek. Kormányok jöhetnek és mehetnek, csak a szakértelmüket, az intézményeiket és a kapcsolatrendszerüket nem nélkülözheti egyik sem. Mert pórul járnak. (...)
De rossz pályán van a Népszabadság. Ünnepet rontani, sértegetni akar. Csakhogy az igazi teljesítmény időtálló, megvédi a kitüntetettet, legyen bármilyen világlátású. A kurzuslovagozás hatása pedig eredményfüggő. Kurzusa válogatja, hogy támogatóinak röstellni kell-e magukat, vagy büszkék lehetnek a közös teljesítményre. (És most még ugyancsak útközben vagyunk.)
Az persze aligha kérdés, hogy a 2010-ig tartó, és terheivel máig ható ballib kurzus után a Népszabadságnak nem áll jól a kurzuslovagozás.”