„Kétféleképpen fogy a magyar: korábban halnak, mint az európai, maibb szóval uniós országokban, és később születnek meg az első gyermekek, mint az optimális volna. Mit tehet ilyenkor a nemzetéért komolyan dolgozó nemzeti kormány?
Sokat. Sokféle módja van annak, hogy azokat, és csak azokat támogassák anyagilag, erkölcsileg, akik tudatosan a nemzet részének vallják maguknak, e vallás mentén élnek, dolgoznak, vállalnak. Hogy ez pozitív diszkrimináció volna? Hogy politikailag nem korrekt? Nem baj. Ezt vállalni kell ebben a helyzetben.
Sok évtizeddel ezelőtt, a múlt század hatvanas éveiben az akkori, magát szocialistának nevező kormányzat – elsősorban Fekete Gyula író és állampolgár vészjelzéseire reagálva – bevezette az úgynevezett gyermekgondozási segélyt. Ez akkor megtette a maga hatását, nőtt a gyermekvállalási kedv, hogyne nőtt volna, hiszen a segély összege alig volt kevesebb, mint az akkori minimálbér. (...) Azok jártak jól, akik nem dőltek be a csábításnak, maradtak a szokásos egy-két gyereknél. Azok jártak jól, akik magasan képzettek voltak, akik nemcsak dolgozni és pénzt keresni akartak, de karrierjüket is építeni szerették volna. Ami aztán vagy sikerült, vagy nem.”