„Úgy tűnt, a hatvanas évek végleg elsöpörte a paraszti jövendőt; no nem a pártbrosúrák ideologikus lázálmait, hanem a földművelő élet emberi televényét. Mert birtok ott van, ahol birtokos van. Birtokos és nem tulajdonos. Amíg a ma fényesre pucolt gründercájt alpakka-természete mára már világos: a tulajdonlás és nem a bírás földindulása volt, a rendszerváltás felszabadító hatásáról kevés a közismeret.
A vidék teli van sirámokkal. Jogos panaszokkal. A kis falvak eltűnése kapcsán, a zsebszerződésekkel ellopott földekről, a »zöldbáróknak« átjátszott nagybirtokokról. Az élelmiszeripar letarolásáról. A sikerekről azonban legfeljebb szaklapokban vagy a tévék szakmagazinjaiban lehet olvasni, hallani valamit – pedig van, nem kevés, de nem is elég. Annak például igen örülök, hogy a sajtó egy része teli van vészkárogással a külföldiek földtulajdonlási lehetősége ügyében. Tudniillik nem utólagos sirámokról van szó, hanem még időben történő sorsalakításról. Úgy látom, sok paraszt akar földet, s ennek elsősorban ezért örülök, mert eszerint sok paraszt van. És ez jó.
Hideg földek? Ma elkezdett esni a hó. A hó alatt melegszik a vetés. És issza majd az olvadékvizet.
Az elmúlt hetekben reggelente rossz kedvvel néztem ki az ablakon a száraz szelek fútta napos világra. Nem volt az rendjén, hogy áprilisi idő bírta a januárt.
Valahol mélyen paraszt vagyok? Nem. Valahol mélyen paraszt szeretnék lenni, én, a cselédivadék. És ez is jó.”