Hová tűnt az érték és a hagyomány?

„Amit ma szemléltetni szeretnék, az része az utóbbi évtizedben végzett kutatásomnak a műfordítás és műfordítók helyzetéről a rendszerváltás után. A kutatás ötlete akkor fogant meg, amikor a leuveni doktorátusomhoz összehasonlítottam az angol nyelvű eredeti sf regényeket a magyar átültetésekkel, és rengeteg hibás vagy helytelen megoldást találtam bennük. Kezdetben ugyanis az volt a hipotézisem, hogy a populáris szépirodalmi művek esetében a fordítás hűséges lesz az eredetihez, valamint pontos is – hiszen az a legolcsóbb megoldás mind a befektetett tudás, mind a befektetett idő és, nem utolsósorban, a befektetett pénz szempontjából is. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Az eredmények arra következtetésre juttattak, hogy valami nagyon furcsa kell történjék a hivatásban, hiszen a rendszerváltás előtt igencsak megbecsült és jól fizetett foglalkozás volt a műfordítóé. Meg lehetett élni belőle, ha nem is főúri módon. Még az irodalom perifériájára szorult műfajok esetében is a feladatra kiválasztott fordítók az akkoriban elérhető legjobbak voltak, többségük már elismert a kanonizált irodalom fordítójaként is, sőt, gyakran kitűnő írók-költők is átültettek egyes műveket magyarra, ahogy az a kultúránkban régóta szokásos.

Ezért aztán úgy döntöttem, érdemes megnézni ezt az új jelenséget közelebbről, kezdve kicsiben, egy esettanulmánnyal, majd az eredmények alapján kiterjeszteni a vizsgálatot műfajokra, a szépirodalom egészére, a hivatásra, és természetesen a műfordítás teljes kulturális-gazdasági háttérére.

Az esettanulmányhoz egy komikus regényt választottam, egyrészt a szerzők miatt, az egyiküknek ugyanis én voltam a »hivatalos« magyar fordítója, másrészt, mert a mű, annak ellenére, hogy tele van szójátékkal, kulturális viccel és meglepően mély mondanivalóval, melyek nem kis háttértudást igényelnek az olvasótól, hatalmas sikert aratott angolszász nyelvterületen és nyilvánvalóan óriási kihívást jelent a fordító számára, harmadrészt pedig a fordító személye miatt, aki az utóbbi évtizedben igen sok mindent ültetett át magyarra. Ezenkívül meggyőződésem, hogy a fiatalok a klasszikus kalandirodalom helyett egyre inkább sf, fantasy, sőt, horrorregényeket olvasnak, melyek zömmel angol eredetiből ültetődnek át magyarra, és bizony nem mindegy, sikerül-e az ilyen olvasmányélmények által rendszeres olvasóvá tenni őket, azaz ezekben a műfajokban a jó fordítás különösen fontos (lenne).

A mű, melynek eredeti címe Good Omens, 1999-ben jelent meg magyarul Horváth Norbert fordításában. Két szerkesztő, Győrfi András és Hauck Ferenc is átnézte. A fordítást ketten lektorálták: Papp Cseperke és Józsa Bernadett. Két szerkesztő és két kontrolszekesztő kitűnő fordítással kecsegtetett.

Azonban más a magyar cím, Elveszett próféciák gyanakvással töltött el, hiszen az eredeti könnyedén lefordítható magyarra (Kedvező előjelek), ráadásul jobb is. A borítót már láttam az Interneten, mielőtt megszereztem magát a könyvet, és az is roppant gyanúsnak tűnt: egy vidám, mulatságos benyomást keltő címlap helyett roppant sötét háttér előtt egy elmosódó szárnyú, tinédzser Krisztus-imitáció látható rajta, akibe villámok csapnak, vagy akiből kicsapnak a villámok. Nem igazán illik egy olyan regénynek, amit »mennyei olvasni és pokolian fogsz közben vihogni« (ezt írta róla a Time Out magazin), de lehet, hogy csak én ízlésem más.

Amikor sikerült egy antikváriumban megszerezni a magyar verziót, természetesen rögtön belemélyedtem. Az eredetit jóval korábban olvastam, de néhány dolog így is azonnal föltűnt, például az, hogy a magyar szöveg jóval rövidebb. Mint köztudott, az angolból fordított művek általában 10 százalékkal hosszabbak az eredetinél.

Néhány mulatságos ferdítést közreadnék. Nincs lehetőség részletes fordításelemzésre, ezért csak hadd mutassak rá, hogy a szöveg tele van leiterjakabokkal, hibákkal, kihagyásokkal és változtatásokkal. A kihagyás és változtatás a szokványos műfordítási folyamatból szinte sosem hiányzik, azonban itt a mérték egészen elképesztő.

A leiterjakabok és a hibák zömmel annak köszönhetők, hogy a fordító nem tud elég jól angolul, illetve hiányos az általános műveltsége, illetve, hogy nem vette figyelembe a szövegösszefüggést, hanem mechanikusan, gondolkodás nélkül szavakat ültetett át, nem pedig szöveget. Gyakorlatilag minden angol állandósult szókapcsolat, idióma – melyektől hemzseg a beszélt nyelv, s melyek olyannyira élettelivé varázsolják a regényt – kimaradt, együtt minden olyasmivel, amiket a fordító lényegtelennek ítélt (pl. jelzők, határozók, többletinformációt tartalmazó rövid mondatok), vagy esetleg, nem tudott lefordítani. Gyakorlatilag nincs olyan oldala a könyvnek, ahol ne találna a figyelmes olvasó ilyen hibá(ka)t.”