Kifosztva és elárulva - Németország a hatvannyolcasok szorításában

„Az NDK kimúlása, a két Németország újraegyesülése (Brandt ekkorra már, hogy mentse, ami még menthető a baloldal számára, arról beszélt, hogy összenőtt, ami összetartozott) egyértelműen bizonyította, hogy a Német Szövetségi Köztársaság baloldali értelmiségi és politikai elitje a 20. század végének legfontosabb pillanatában hátat fordított hazájának. Szembefordult nemzete érdekeivel. Nem arról van tehát szó, és ezt a fenti idézetek kellően bizonyítják, hogy nem ismerték volna fel a történelmi pillanatot, az esélyt, hanem arról, hogy nem akarták az egységes Németországot. »Nem a lipcsei vagy a prágai nép győzött, hanem a kapitalizmus« - nyilatkozta el magát 1989 decemberében Günter Grass. Hasonló véleményen voltak elvtársai is. Habermas szerint, aki szintén feltétlen tekintélynek számít az ő köreikben, a »DM-nacionalizmus« győzedelmeskedett, vagyis a keletnémetek fogyasztási vágya, más szóval kapzsisága, ami természetesen igencsak visszataszító, vagy, ahogy a már idézett Günter Gaus oly helyesen rámutatott: ellenforradalmi. Otto Schilly, Baaderék egykori ügyvédje, a Schröder-kormány belügyminisztere, 1990. március 18-án, az első demokratikus választás estéjén banánt mutatott fel magyarázatként, amikor a tv-ben arról kérdezték, miért is döntött a nép az NDK ellen és a CDU mellett. Vagyis az NDK-sok fogyasztani akartak, ami nem legitim, azt csak a nyugaton élő ballib értelmiséginek szabad és illik. Nekik, akik az NDK "szociális paradicsomában" éltek, ott, »ahol még természetes állapotukban találhatóak meg az emberek, akiket nem rontott el a rosszindulat és az önzés«, nekik kutya kötelességük lett volna tovább munkálkodni a szocializmus tökéletesítésén, vagy ha már mindenképpen változást akartak, egyfajta harmadik út kikísérletezésén. Ne már, hogy az a sok lelkesedés és jóindulatú odafigyelés, amit Nyugaton élő elvtársaiktól kaptak, egyszerre kárba vesszen. Ők ott, Nyugaton csakis azért fanyalodtak a jólétre és a fogyasztásra, mert a történelem megfosztotta őket attól a lehetőségtől, hogy a haladásért, a szocialista jövőért tevékenykedhessenek. 68-ban megpróbálták. Nem sikerült. De az NDK-soknak, a szocialista országokban élő népeknek megadatott ez a kiváltság, és ők mégsem kérnek belőle? Ez igazi pofátlanság, sőt hálátlanság a részükről. Érthető tehát, hogy a vérig sértett ballib elit miért nem akarta a német egységet. És Európa egyesülését sem. Ennek az elitnek a számára a hazaszeret, a nemzeti szolidaritás, a patriotizmus elavult fogalmak voltak, és azok is maradtak. Helyüket olyan célok töltötték be, mint a haladás, a multikulturalizmus, az internacionalizmus, az osztályharc, a nemek harca, a feminizmus, a genderizmus stb. Ezek a pótlékok azonban egyszerre semmivé foszlottak, amikor történelmi döntés előtt álltak. És már erkölcsi érzékükre sem támaszkodhattak.

Kohl második államalapítóként vonul majd be nemzete történelmébe. A legnagyobbak közé. Ők pedig, a sajtó, az értelmiségiek kegyeltjei, legfeljebb a fenti nemzetellenes idézeteikkel szerepelnek majd hazájuk történelmében. Mert csak a kitüntetett pillanatok emléke marad meg. Csak azokat a tetteket tartja számon a nemzeti emlékezet, amelyek nagy változásokat indukálnak. A vasfüggöny és a berlini fal lebontása, ami lehetővé tette Németország és Európa újraegyesítését, ilyen események voltak. Visszaadták a hitet a szovjet megszállás alatt, diktatúrákban élőknek abban, hogy a történelemben az utolsó szó a szabadságé. Illő még egy nevet megemlíteni, Franz-Josef Straussét. Persze, ő sem tartozott a balosok kedvencei közé. De 1973-ban, a mindent elsöpörni kész ballib támadásokkal dacolva, alkotmánybírósági ítélettel semmisítette meg a tervezett német-német alapszerződés azon kitételét, amely elismerte volna az NDK-állampolgárságot. Tudta, ahogy Kohl is, és a német nemzet túlnyomó többsége is, hogy soha nem mondhatnak le honfitársaikról, hogy felelősek értük, felelősek egymásért, felelősek Európáért. Ők ez elől a felelősség elől soha nem tértek ki. Németek és nem németek, európaiak és nem európaiak egyaránt sokkal tartozunk nekik. Ők voltak azok, akik értették az idők szavát, korszerűek, sőt modernek tudtak lenni egy olyan korban, egy olyan Németországban, amelyet fogságba ejtett 68-as, megújulásra képtelen, gyáva és begyöpösödött elitje.”