Meghalt a cselszövő, dúl a rút viszály

„A kor, az éppen elterebélyesedő, szétterülő, ilyetén módon aztán mállásnak is induló Kádár-kor, a múlt század hetvenes-nyolcvanas évei alapjáraton is az ügyeskedésnek kedveztek, s ekkor csinálta meg magát az »egyébként remek drámaíró« Csurka István: elébb virilista, aztán szilenciumra tett ellenálló. Egy romlott, mocsárszagú, reménytelen kor hazugságai. Tegyük hozzá, hogy Csurka már ebben a korban is zsidózott, csak még gyorsan hozzátette utána, hogy »bocs, ha iszom, zsidózok« – mintha ez elnézhető lenne egy Békésből jött vidéki gyereknek, aki persze csak lóversenynapon tette ki a lábát a Nagykörúton túlra.

A rendszerváltás úgy-amúgy rendbe tette ezeket a dolgokat. Csurka attól fogva már nem csak akkor zsidózott, amikor ivott; onnantól végigzsidózta a neki rendelt időt. S ez megmarad, ez marad meg, nem a Házmestersirató. A Házmestersiratóért nem kár, a zsidózás pedig pillanatnyilag még felmérhetetlen károkat okozott. Mert nem annyi volt az, hogy lett egy antiszemita közszereplője a magyar politikai életnek, s kerekedett mellé egy – perdöntő tévedéssel – »egyszemélyesnek« elkeresztelt párt. Csurka István bűnös a nácizmus visszahozatalában. A nácizmus újbóli hivatalossá tételében. A nácizmus általa fészkelte vissza magát a köztudatba, s általa mozgatott meg ismét tömegeket – lehetett rá szavazni.”