„Mit jelent ez a bronz? Érzésben, teljesítményben?
Az elődöntő csalódottsága és az éremszerzés öröme keveredik bennem. A görögök például, akik kiestek a negyeddöntőben, borzalmasan örültek volna ennek a bronzéremnek. A mi örömünk nem felhőtlen, de öröm, hiszen a hazánkat képviseltük, és szép dolog, hogy mind a két válogatottunk bronzzal jött haza az Eb-ről és köszönjük a szurkolóinknak, hogy követtek minket, éreztük őket. De a döntőben játszó csapatok verhetőek lettek volna. Jól játszanak a szerbek és a montenegróiak is, jó játékosaik vannak, masszív csapatok, de azért az látszódott a döntőben, hogy mindkét válogatott nagyon óvatosan, vigyázva játszott, nem voltak parádés csúcsformában. Jó, lehet, hogy Montenegró elfáradt a hosszabbításos elődöntőben, sérültjei voltak és kipontozódtak játékosai. Szerbiának pedig gratulálunk, megnyerték az Eb-t, de nem voltak életük legjobb formájában.
Mi minden kellett volna ahhoz, hogy döntőt játszhassatok?
Egy igazságot, hogy azon múlt volna, biztosan nem lehet mondani. A Montenegró elleni vereségnek is több oka van. Az biztosan számított, hogy a védekezésünk nem állt még teljesen össze, sokkal jobban kell csinálnunk, kevesebb gólt kell kapnunk, hatékonyabban kell játszanunk. Ezt a mérkőzések egyes periódusaiban nagyon jól megoldjuk, ez látszott a montenegróiak és az olaszok ellen is, de az is látható volt, hogy vannak nagyon gyenge részek is, amiken javítanunk kell, mert nem igazán méltóak ahhoz a teljesítményhez és ahhoz a munkához, amit elvégzünk egy-egy nehéz mérkőzésen. Ez egy közös felelőssége a szakmai stábnak és nekünk, játékosoknak, hogy minél jobb legyen. De az olimpiára kétszer ennyi felkészülési idő lesz, mint az Eb-re, és remélem, hogy addigra nagyon alaposan kielemezzük és begyakoroljuk azokat a dolgokat, amik a leghatékonyabbak lehetnek majd az olimpián a nehéz mérkőzéseken - elsősorban nyilván a délszláv csapatok ellen, akik azért hasonló játékot játszanak, majdnem ugyanolyat. (...)
Van ez az általános »majd Londonban« vélekedés, hogy olimpiát mi tudunk nyerni - nem visz ez félre?
Az olimpiához való viszonya mindenkinek egyéni, személyes, olyan, mint egy párkapcsolatban a szerelmedhez fűződő viszony, ezért nem is nagyon szeretünk erről beszélni. Épp most, az Eb-ről hazafele fogalmaztam meg magamnak, hogy egyre inkább igyekszem majd elkerülni ezeket a kérdéseket, mert az én dolgom és az én felelősségem, hogy hogyan készülök, mennyire állok készen erre a feladatra. És ahogy közeledik a tavasz és a nyár, egyre többen teszik majd fel ezt a kérdést, és ha belemegyünk az esélylatolgatásokba, nem fogunk magunkkal törődni, hanem csak a külvilág felé akarunk majd válaszokat adni. Sydney óta ezt hallgatjuk, hogy lehet-e kétszer, lehet-e háromszor, lehet-e négyszer. Ez a nóta megy 10 éve, és mi nyakig benne vagyunk.”