Politikai pornográfia: SZDSZ+MDF+MSZP=DK

„Az SZDSZ–MDF–MSZP triász végnapjaira, nem pedig hőskorára érdemes asszociálnunk, különösen akkor, ha a végeredményt magában a Demokratikus Koalícióban látjuk testet ölteni. (Amelyet korábban úgy is jellemeztem, mint ahova összefújta a hazai politikai szemetet a szél.) Ennek fényében pedig már pofonegyszerű a dolgunk: az SZDSZ igazsága – a saját értelmezési keretemben – abban a pálfordulásban rejlik, amelyet akkor hajtott végre, mikor 1994-ben a többéves antikommunista-színlelést követően összebútorozott a volt kommunista párt utódpártjával, az MSZP-vel. De sajátos SZDSZ-es igazságnak foghatjuk fel azt is, ahogyan 2008-ban de jure hatalmon tartották az MSZP-t, miközben de facto már régen a népakarat ellenében kormányoztak.

Az MDF esetében azon nemességet látom felsejleni a DK jövőjében, ahogy 2004-ben kizárta alapítóit a pártból (többek között és elsősorban az 1987-es lakiteleki szellemiség megtestesítőjét, Lezsák Sándort). Vagy gondolhatunk az MDF-et balra toló Dávid–Herényi tandem »nemes« gesztusára, ahogyan kihívójukat, Almássy Kornélt kényszerítették visszalépésre a maradék MDF elnöki pozíciójáért folytatott verseny finisében.

Mindemellett az MSZP »szerethetősége« továbbra is igazi talány. Egyedül Medgyessy Péter esetlen, csetlő-botló jelensége sejlett fel számomra a múltból, mint akire úgy tekinthettek néhányan, mint a politikába belecsöppent »nép fia«, aki végül áldozatává is vált az SZDSZ hatalmi játékának és az azt meglovagoló Gyurcsány-puccsnak. Bár lehet, hogy az MSZMP-utódpárt azok számára valóban szerethető, akik pozitív érzésekkel gondolnak vissza a rendszerváltozás előtti időszakra, így a kommunistából demokratává avanzsált politikusok – élükön Horn Gyula és Lendvai Ildikó – jelenléte közéletünkben jóleső nosztalgiával tölt(ött) el egyeseket.”