„A tudatlanság hatalom” – de a tudás nem bizonyosan az

Előrebocsátom, egyetemi kutatóként nagy figyelemmel követtem Majtényi László professzor úr adatvédelmi jogi munkásságát; a Hírszerző tavaly még azt is megszámolta, hány alkalommal hivatkoztam meg könyvemben (állítólag tízszer). Ha a Médiatanács egyötödeként nem érezném „megszólítva magam” legutóbbi cikke (blogbejegyzése) által, nem is vetemedtem volna arra, hogy vitába száljak vele. Mindazonáltal fontosnak gondolom, hogy az általa felvetett – széles nyilvánosságot is kapott – ügyben megkíséreljem összefoglalni a hatóság álláspontját, az általa vitatott határozat mögött álló érveket. (Cikke „A tudatlanság hatalom” címmel a Mérték Médiaelemző Műhely blogján jelent meg.)

Két vitatott eset

A Magyar Televízió m1 csatornáján 2011. április 1. napján sugárzott Híradó című műsorszám egyik szegmensében az Európai Zöld Párt képviselője, Daniel Cohn-Bendit által Magyarország készülő alkotmányával kapcsolatosan tartott sajtótájékoztatójáról készült összeállítás volt látható. Az összeállításból úgy tűnt, hogy Cohn-Bendit az őt korábban ért pedofília-vádra irányuló kérdés megválaszolása elől megfutamodott. Az ezt követően kérelemre indult, a kiegyensúlyozott tájékoztatás megsértését vizsgáló eljárást a Médiatanács megszüntette tekintettel arra, hogy a kérelmező a kiegyensúlyozottsági eljárásokra irányadó szabályok betartására vonatkozó hiánypótlási kötelezettségének nem tett eleget. A Médiatanács az emberi méltóság vélelmezett megsértése tekintetében nem indított hatósági eljárást. A Médiatanács egy másik végzésével a kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményének megsértésével kapcsolatosan indított újabb hatósági eljárást megszüntette, tekintettel arra, hogy a kérelmező az eljárás megindítására nyitva álló jogvesztő határidőt követően nyújtotta be kérelmét, így a kérelem érdemi vizsgálat nélküli elutasításának volt helye.

Ugyan Majtényi professzor úr cikke a másik ügyről nem szól, mégis érdemes röviden megemlíteni. A Duna Televízióban 2011. december 3-án, valamint ugyanezen a napon a Magyar Televízió m1 csatornáján közzétett Híradó című műsorszámok egyik szegmenségben Lomnici Zoltán, a Legfelsőbb Bíróság volt elnöke kitakart arccal szerepelt, ezáltal a néző nem szerzett tudomást arról, hogy részt vett azon az eseményen, amelyről a beszámoló szólt. Az eset kapcsán érkezett panaszt a Médiatanács megküldte a Közszolgálati Testületnek a Közszolgálati Kódex esetleges megsértésének vizsgálata érdekében, és az emberi méltóság, illetve a kiegyensúlyozott tájékoztatás megsértése miatt sem indított hatósági eljárást. Az Mttv. 83. § (1) bekezdés m) pontjában foglalt, a közszolgálati médiaszolgáltatás célját meghatározó rendelkezés megsértésével kapcsolatban megfogalmazott kifogások okán a Médiatanács a beadványt az Mttv. 90. § (1) bekezdés a) pontjára hivatkozással megküldte a hatáskörrel rendelkező Közszolgálati Közalapítvány Kuratóriumának.

Ezek a tények, most lássuk a hatósági döntések indokait!

Az emberi méltóság védelme a médiaszabályozásban

A professzor úr a Médiatanács Cohn-Bendit-ügyben hozott döntésének kritikájaként azt írja, hogy amikor a döntés a közérdekről szól, akkor ott „nem valamiféle szótévesztésről, hanem valami torz, kifejtetlen kollektivista jogfelfogásról van itt szó. Olyasmiről, hogy alanyi jogok nincsenek, kivéve ha a médiahatóság közérdeket is lát mögöttük. Először ugyanis azt állítja a textus, hogy az emberi méltóság indoka (brr!) a közérdek sérelme, majd azzal folytatja, megadva ezt az értelmet, hogy az emberi méltóság megsértéséhez nem elegendő a jogsérelem tényleges megtörténte. Sőt az sem elegendő. hogy »egyéni érdekek« sérüljenek – arra ne kérdezzünk rá, hogy ez ugyan mit jelent –, hanem konjunktív követelményként a megvalósult jogsérelemnek »közösségi érdekek« sérelmét is okoznia kell. A tételt a következő mondat univerzális érvényűvé emeli azzal, hogy világossá teszi, hogy »az emberi jogokban megjelenő alapvető értékek« forrása nem más, mint a közérdek. Mekkora butaság, uram-atyám! Ez a mondat kétszáz év alkotmányos gondolkodás eredményeit tagadja. (…) …az emberi méltóság nem egyebet, mint az individuum elismerését és tiszteletét jelenti, nem pedig holmi médiatanácsi ködös, a közérdekről szóló nemzeti-kollektivista-álkeresztény hadova delíriumában fogant.”

Nagyon remélem, hogy a következő érvelés legalább részben tisztáznak minket a butaság, valamint a delíriumos állapotban meghozott hatósági döntések kritikája, illetve súlyos vádja alól.

Az Alkotmánybíróság (a továbbiakban: AB) a 46/2007. (VI. 27.) számú határozatában vizsgálta az emberi jogok (azon belül az emberi méltóság) médiaszabályozásbeli védelmének alkotmányosságát is, és kimondta, hogy „ha a műsorszolgáltató személyhez fűződő jogot sért, a jogsérelmet szenvedett személy dönt arról, hogy a jogsértést elkövető műsorszolgáltatóval szemben érvényesíti-e személyiségi jogait, például indít-e pert. A Médiatörvény [a korábbi 1996. évi I. törvény a rádiózásról és televíziózásról, azaz az Rttv.] 112. § (1) bekezdése és 136. § (1) bekezdése e bírói út mellett közigazgatási eljárást intézményesít. Az ORTT [az Országos Rádió- és Televízió Testület, azaz a korábbi médiahatóság] – a Médiatörvény [Rttv.] 3. § (1) bekezdése alapján eljárva – e közigazgatási eljárásban nem az egyes jogalanyokat ért jogsérelmekről dönt. A Médiatörvény [Rttv.] 3. § (1) bekezdése alapelvi rendelkezés. Az ORTT ennek megfelelően a közigazgatási eljárás során annak megállapítására jogosult, hogy a műsorszolgáltató az emberi jogok tiszteletben tartásával tevékenykedik-e, és az egyes műsorainak témája, jellege, nézőpontja nem sérti-e az emberi jogokban megjelenő alapvető értéket.”

Az AB határozatában szereplő „emberi jogokban megjelenő alapvető érték” kifejezés persze többféleképpen értelmezhető (ahogyan arra Majtényi László professzor úr is rámutatott egy korábbi írásában, ld: „Az ORTT szabadságjog-védelmi szerepe”, Fundamentum, 2010/2.). Az idézett szöveg az én olvasatomban úgy értelmezhető, hogy az arra utal, a médiaszabályozás számára az emberi jogok „intézményének” védelme a feladat, tehát a társadalom számára elengedhetetlenül fontos intézményt védi, és nem a megsértett emberi jogok nyomán konkrét sérelmet szenvedett egyént.

Az AB 2007-es határozatában foglaltak alapján tehát megállapítható, hogy a médiaszabályozásban van alkotmányos lehetőség az emberi méltóság védelmére, azonban ezen eljárások során az alapjogi sérelem bekövetkeztét csak azt mintegy – eljárási szempontból – „alanytalanná téve” ítélheti meg. Ez máris elválasztja a méltóság védelmét a konkrét egyéntől. Később látni fogjuk, hogy a Médiatanács határozata sem tesz másként, Majtényi László professzor úr pedig elemi intenzitással támadja a döntést emiatt.

Az AB 165/2011. (XII. 20.) számú, 2011. decemberi határozata alkotmányellenesnek ítélte a 2011. január 1. óta hatályos Smtv.-ben foglalt emberi méltóság-védelem sajtótermékekre való alkalmazását, de az AB az emberi méltóság általános, közigazgatási eljárás keretében történő védelmét a médiaszolgáltatásokkal kapcsolatban továbbra is alkotmányosnak tartja. A határozat fontos megállapításokat tartalmaz a Cohn-Bendit- és a Lomnici-ügyek megítélésére vonatkozóan.

E megállapítások bemutatása előtt rövid kitérőt kell tennünk az AB által kidolgozott „állami intézményvédelmi kötelezettség” alapjaihoz. A 64/1991. (XII. 17.) AB határozatban lefektetett elvek szerint az állam emberi jogvédelmi kötelezettsége kettős jellegű: egyfelől védi az egyének (jogalanyok) számára biztosított emberi jogokat, másfelől bizonyos esetekben – és bizonyos emberi jogok vonatkozásában – gondoskodnia kell az emberi jogok érvényesüléséhez szükséges feltételekről (intézményes védelem). Egy adott emberi jog intézményes védelme indoka lehet más emberi jogok korlátozásának is. A véleményszabadság tekintetében például a 30/1992. (V. 26.) AB határozat alapján az államnak nem csupán az a feladata, hogy polgárai számára biztosítsa a szabad véleménynyilvánítást, hanem gondoskodnia kell a demokratikus közvélemény megfelelő működéséről is. Az AB 46/2007. (VI. 27.) és 165/2011. (XII. 20.) számú döntései – különösen az utóbbi – egy olyan értelmezés felé nyitnak kaput, amely alapján az emberi jogok és az emberi méltóság médiaszabályozásbeli védelme is az állam intézményvédelmi kötelezettségéből fakad. Azaz, az emberi méltóság a médiaszabályozásban „intézményes” védelemben részesülhet, ez pedig, ha nem is köti – Majtényi professzor úr szóhasználatával élve – a „kollektívumhoz” az emberi méltóságot, mindenesetre eljárásilag elszakítja az egyéntől, noha anyagi jogilag természetesen továbbra is az egyén marad a jogalany.

A 165/2011. (XII. 20.) számú AB határozat indokolása komoly fogódzókat ad az intézményes védelem és az egyéni jogvédelem szétválasztása mellett érvelő értelmezés számára. A döntés indokolása megállapítja, hogy a hatóság „nem a védett jogok személyhez fűződő oldalának védelmében” lép fel, majd kimondja, hogy a média „rombolást tud végezni az emberi jogok, különösen az emberi méltóság tiszteletének kultúrájában”, tehát e kultúra védelme lehet a médiaszabályozás célja. Ezt követően az indokolás leszögezi, hogy „indokolt, hogy a hatóság – e jogok intézményes tartalmát érintő körben – (…) a közösség érdekében felléphessen a jogsértővel szemben”. Az Smtv. 14. § (2) bekezdésével kapcsolatban pedig úgy vélekedik, hogy a megalázó, kiszolgáltatott helyzetben lévők kiemelt védelme azért indokolt, mert súlyosan veszélyeztetheti „az emberi méltóság intézménye tartalmának érvényesülését.” Az idézett szövegrészekből kitűnik egy olyan értelmezés, amely szerint az AB olvasatában a szabályozás célja és indoka a közösség (nem pedig az egyén) érdekében a jogok „intézményes tartalmának” (nem pedig konkrét sérelmének) védelme.

A médiaszabályozás alapjainak tudományos igényű feldolgozása, és az 1996 óta alakuló jogalkalmazási gyakorlat mindeddig adós maradt annak világos meghatározásával, hogy mi a szerepe, célja az emberi jogok (emberi méltóság) védelmének a médiaszabályozás rendszerén belül. Ebből fakad az a kényszer, hogy a médiahatóság az emberi méltóság védelmét „az alkotmányjogi alapjogi irodalomban teljesen ismeretlen kontextusba helyezi.” Majtényi László professzor úr idézett dorgálása nem említi azt, hogy az emberi méltóság médiaszabályozásbeli védelmének egyszerűen nincs komoly szakirodalma.

A médiahatóság korábbi döntéseit rendre hatályában fenntartó bírósági döntések jobbára megelégedtek annak kimondásával, hogy míg a Ptk. és a Btk. a jogaiban sérült egyén számára biztosít védelmet, a médiaszabályozás közigazgatási szempontból, a médiaszolgáltató jogszerű működésének szempontjából felügyeli az érintett rendelkezések érvényesülését. Ennek az evidenciának a leszögezése azonban még nem visz közelebb ahhoz, hogy megindokoljuk azt, mit keresnek látszólag egyéni jogok az alapvetően a közérdeket érvényesíteni kívánó médiaszabályozásban. E problémára a válasz a jogágak (jogterületek) precíz jogalkalmazásbéli elválasztása lehet, ez pedig csak úgy lehetséges, ha abból indulunk ki, hogy a médiaszabályozás mást véd, mint a polgári vagy a büntetőjog. Ugyanazon kifejezés használata (emberi méltóság) a különféle törvényekben tehát nem ugyanazt a jogalkotói szándékot jelzi, tekintettel a médiaszabályozás azon jellegzetességére, hogy nem az egyén jogait védi, hanem a demokratikus nyilvánosság szabályait (korlátait) határozza meg. Ez egy olyan változatos jelentéssel bíró, „anyajog-jellegű” jogi koncepció esetében, mint amilyen az emberi méltóság, nem okoz a jogrendszeren belül koherencia- vagy fogalmi zavart (az emberi méltóság egészen mást jelent az alkotmányjogban, a polgári jogban és a büntetőjogban is).

Ha elmulasztjuk ezt az elválasztást, akkor a médiahatóságot, mint a szabály első számú alkalmazóját abba a szerepbe kényszerítjük, hogy emberi (személyiségi) jogi sérelmeket ítéljen meg, aminek korábbi gyakorlata alapján nem tud megnyugtató módon eleget tenni, hiszen nem állnak rendelkezésére azok a bizonyítási eszközök és lehetőségek, amelyek a polgári és büntetőbíróságok számára. A hatóság ebben az esetben kénytelen lenne a jogalkalmazás által más jogágakban kialakított értelmezést átültetni a médiaszabályozás területére (pl. a jó hírnév vagy a személyes adatok védelme körében), ezzel biztosíthatná valamennyire a jogrendszer koherenciáját. (Megjegyezzük, hogy korábban ezt nem tette meg, tehát a kifejezetten egyéni jogsérelem nyomán megállapított emberi jogi jogsértések alátámasztottsága meglehetősen kérdőjeles volt.)

Megjegyzendő, hogy hasonlóan eltér például a tulajdon alkotmányjogi, polgári jogi és büntetőjogi fogalma, vagy éppen a szándékosság és gondatlanság büntetőjogi és polgári jogi kategóriái. Ez a fajta fogalmi elválasztás tehát nem a médiajog sajátossága.

Összefoglalóan: lehet, hogy a Majtényi professzor úr által éles kritikával illetett „közérdek” fogalom nem kellően pontos, és egyértelművé lehetett volna tenni a döntés indokait, ha az indokolás tartalmaz egy kis alkotmányjogi kitérőt az „emberi jogok intézményes védelme” tárgyában (bár kérdés, hogy milyen mértékben feladata egy hatósági határozatnak, hogy jogelméleti fejtegetésekbe bocsátkozzon), de professzor úr azon állítása, amely szerint a méltóság-védelem csak az egyénhez kapcsolódhat, álláspontom szerint vitára érdemes.

A Cohn-Bendit- és a Lomnici-ügyekben az emberi méltóság intézményes sérelme megítélésem szerint (és a hatósági döntés alapján) nem valósult meg. Általánosságban állítható, hogy a valótlan beszámolók egy-egy fontos eseményről rombolják a közszolgálati média éthoszát, korlátozzák a nézők megfelelő tájékozódáshoz való jogát, továbbá felvetik az érintett egyének személyhez fűződő jogainak sérelmét, de önmagukban még nem sértik a médiaszabályozás által védett emberi méltóságot. A néző tájékozódáshoz való jogát ugyan sérti, ha a képernyőn nem azt látja, ami valójában történt, de a műsorszám e körülmény által befolyásolt „üzenete” azért nem közvetít olyan tartalmat, amely a méltóságsértés súlyát elérné. Ha valamilyen sérelem felmerülhetett e két esetben, az az érintettek jó hírnevének vagy becsületének sérelme, de az emberi méltóság megsértéséhez – kiváltképp a fent elemezett, „intézményes” értelemben – ezeknél súlyosabb magatartás szükségeltetik. Ha elfogadnánk azt, hogy az emberi méltóság megsértéséhez elegendő bármely, belőle fakadó emberi vagy személyiségi jog sérelme, akkor jelentősen devalválnánk magát az emberi méltóság jogi koncepcióját.

Figyelemreméltó Majtényi professzor úr egyik különvéleménye, amelyet az ORTT 1707/2008. (IX. 17.) számú határozatához írt. Ebben – az AB 2007-es döntése nyomán haladva – a fenti okfejtésemmel jelentős mértékben egybevágó értelmezést fejt ki. Idézem a legfontosabb részeket: „Az Alkotmánybíróság határozata alapján az ORTT hatásköre nem arra terjed ki, hogy a sértett kezdeményezésétől függetlenül vizsgálja a személyiségi jogok sérelmét, hanem arra, hogy fellépjen az olyan műsorszolgáltatói magatartással szemben, amely a személyiséget mint alkotmányosan védett értéket sérti. Az alkotmánybírósági határozattól függetlenül is az önrendelkezési jogot sértené, és a bíróságok hatáskörébe való beavatkozást jelentene, ha az ORTT – hivatalból indult eljárásában – az érintettek megkérdezése nélkül állapítaná meg, hogy a műsorszolgáltató meghatározott személyek meghatározott személyhez fűződő jogait megsértette.” Az engem válaszra indító cikkében – nekem legalábbis úgy tűnik – ezzel ellentétes véleményre helyezkedik, és az általa egyértelműnek tűnő egyéni jogsérelem miatt úgy véli, hogy a hatóságnak meg kellett volna állapítania az emberi jogok sérelmét.

Persze, nem lenne elképzelhetetlen az, hogy az egyéni jogsérelem olyan súlyú, hogy az már a méltóság intézményes védelmének szükségességét veti fel. Ez Majtényi professzor úr említett különvéleménye szerint akkor lenne elképzelhető, „ha a műsor egésze, a műsor jellege, koncepciója vagy eseti tartalma – elemelve a jogsértést az érintettekindividuálisan meghatározott körén – a személyiségnek, illetve a személyiség valamelyvonatkozásának sérelmét okozza, a személyiség értékként való elismerését kérdőjelezi meg.” Ezen okfejtés szerint a jogsértő tartalom „elemelődik” a konkrét sérelmet szenvedettek körétől, súlyos, az emberi méltóság tiszteletében (az AB 2011-es döntése szerint: kultúrájában) okozna sérelmet. Egy médiában közzétett valótlan állítás (történjen akár képi eszközökkel) megítélésem szerint nem vezet okvetlenül a méltóság sérelméhez.

Persze elfogadható, ha Majtényi professzor úr ma már más véleményre helyezkedik, mint tette 2008-ban, de az elmozdulás indokai legfrissebb írásából nem derülnek ki.

Jelen cikkében foglalt azon állítással is megkísérelnék vitatkozni, amely szerint az AB kimondta, hogy „az emberi méltóság semmilyen okból nem korlátozható”. A cikkben linkelt AB-döntés ezt a korlátozhatatlanságot – a halálbüntetés alkotmányossági vizsgálata során – csak arra az esetre nézve mondta ki, amikor az emberi élet és az emberi méltóság elválaszthatatlan egységet alkot. Megítélésem szerint az emberi méltóság korlátozása nélkül nem lehetne például hatósági kényszerintézkedéseket (őrizetbe vétel, kényszergyógykezelés stb.) sem alkalmazni. E kérdés azonban álláspontom szerint itt és most azért nem jelentős, mert – vitatva a professzor úr álláspontját – a médiaszabályozás Médiatanács általi értelmezése nem korlátozza az emberi méltóságot (de annak érvényesülését sem), hiszen a két ügyben közvetlenül érintett személyek kezdeményezhetnek személyiségvédelmi eljárást, a médiahatósági eljárás pedig nem az ő jogaik megvédelmezése, hanem – a fentiektől eltérő értelmezést elfogadva – a médiaszolgáltató jogszerű magatartásának felügyelete érdekében indultak volna el.

Nem értek egyet azzal sem, hogy a cikkben élesen szembeállításra kerül az „egyén” és a „közösség”. Az emberi méltóság intézményes védelme nem valami légből kapott eszmény számára nyújt védelmet, amely értelem nélkül elszáll a levegőben, hanem a média közönsége számára biztosítja a méltóságot tiszteletben tartó tartalmakat, illetve korlátozza az e tisztelet tanúsítását elmulasztóakat. A közönség azonban természetszerűleg egyénekből áll, csak éppen nem pontosan meghatározott individuumokból. Az egyén és a közösség némileg mesterkélt szembeállítása biztosan nem járul hozzá a szabály megfelelő értelmezéséhez.

A kiegyensúlyozott tájékoztatás kérdése

Polyák Gábor kollégám egy interjúban („A hírhamisítókkal van a Médiatanács?” stop.hu, 2012. január 24.) felveti azt a kérdést is, hogy nem lehetett volna-e a kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményének megsértése miatt eljárni a két ügyben? Az erre vonatkozó panaszokat a Médiatanács elutasította, álláspontom szerint helyesen. A „kiegyensúlyozott tájékoztatás” valóban a fent említett „megfelelő tájékozódáshoz való jog” érvényesülésének egyik eszköze, de csak abban az esetben vizsgálható, ahol van egy vitatott közéleti kérdés, léteznek szembenálló álláspontok, és ezek nem megfelelően kerülnek bemutatásra a médiaszolgáltatás hír- vagy tájékoztató műsorszámaiban. Jelen esetben ilyen kérdés nem volt, az érintett riportok tárgya nem Cohn-Bendit ifjúkori cselekményei vagy Lomnici volt főbíró úr közéleti szerepvállalása voltak. Igaz, hogy a médiaszabályozás a „tényszerű, tárgyilagos” kifejezéseket is tartalmazza, de kérdés, hogy ezeknek mi lehet a következménye a jogalkalmazásban. A Legfelsőbb Bíróság BH 2007. 253. szám alatt közzétett eseti döntésében kifejtette, hogy a kiegyensúlyozott tájékoztatás fogalmába a sokoldalúság, a tényszerűség, az időszerűség és a tárgyilagosság követelménye is beleértendő, tehát a „kiegyensúlyozottság” egy olyan általános kategória, amelynek a törvény több részelemét nevesíti. Ugyanakkor a Médiatanács következetes – tehát nem e két ügy kapcsán kialakuló – gyakorlata arra épül, hogy ezek a részelemek nem önálló tényállások, és így, önállóan hatósági eljárás megindításának alapjai sem lehetnek. E követelmények az LB döntése nyomán haladva csak és kizárólag a kiegyensúlyozottsággal együtt értelmezhetők, azaz akkor lehet relevanciájuk, ha megsértésük (azaz a tényszerűtlen vagy tárgyilagosságtól mentes tudósítás) egyben kiegyensúlyozatlan tájékoztatáshoz vezet. Az ezzel ellentétes jogértelmezés beláthatatlan következményekkel járna. Képzeljük el azt, hogy a médiahatóságnak egy-egy riport tényszerűségéről vagy időszerűségéről kell állást foglalnia. Bármely vitás közéleti kérdésben bárki hivatkozhatna arra, hogy amit mondott, azt nem pontosan úgy mondta, vagy úgy mondta, de nem azonnal, csak késve tették közzé és így tovább. Olyan ügyeket és vitákat „húzna ezzel magára” a médiahatóság, amely nyomán a végén szükségszerűen erőteljesen beavatkozna a hírműsorok szerkesztésébe. Ezt a nyílt közéleti viták érdekében megpróbáltuk elkerülni, megítélésem szerint megfelelő önkorlátozást alkalmazva.

Az ORTT döntései Majtényi professzor úr elnöksége alatt

Áttekintettem mindazon emberi jogokkal és emberi méltósággal kapcsolatos döntést és előkészítő anyagot, amelyek az ORTT-ben Majtényi professzor úr elnöklete alatt születtek. Ha már ő éles kritikát fogalmazott meg velünk szemben, én is felvetnék néhány tisztázatlan kérdést, amelyek e döntésekből kiolvashatók. Ezek megnyugtató megválaszolása nagy segítséget jelentett volna a mi jelenlegi munkánkhoz is.

Az elnöksége alatt 9 ügyben állapította meg az ORTT az emberi jogok megsértését.

A 1510/2008. (VIII. 27.) számú ORTT határozat azért állapította meg az emberi jogok megsértését, mert a Hír TV riportere magát Veres János kampányfőnökének kiadva, telefonbeszélgetést kezdeményezett több szabolcsi roma kisebbségi önkormányzati képviselővel. Az információk megszerzése a hatóság szerint nem történhet korlátok nélkül, így nem indokolja más személy alapvető személyiségi jogainak figyelmen kívül hagyását. A korrupció-gyanús cselekmények felderítése össztársadalmi érdek, azonban a jogi vagy erkölcsi normák áthágására utaló eltitkolt információk napvilágra kerülésének elősegítése csak jogszerű módszerekkel történhet. A műsorban a leleplezés eszközéül alkalmazott egyes módszerek alapjogokat sértett (elsősorban a magántitok védelmét).

A 1511/2008. (VIII. 27.) számú ORTT határozat azért állapította meg az emberi jogok megsértését, mert a Hír TV Célpont c. műsorszámában – amely részletesen foglalkozott a Kabai cégcsoporttal és annak tevékenységével – rejtett kamerával, titkos lehallgatással készült felvételeket, kézírásos levélrészleteket mutattak be. A műsorszámban magánlevelezést, magánjellegű közléseket hoztak nyilvánosságra, valamint bemutattak mind képben, mind hangban olyan személyeket, akik a műsorban való szerepléshez nem járultak hozzá (ezzel a magántitokhoz való jog sérelmét okozva).

A 1707/2008. (IX. 17.) számú ORTT határozat előzményeként a Hír TV Vonalban c. műsorszámában az alábbi mondat hangzott el: „(…) magyar nemzet néked Fletó megbocsát, ha alulról szagolod az ibolyát (…)”. A testület úgy vélte, hogy a miniszterelnöknek és Dávid Ibolyának közszereplőként többet kell eltűrniük, mint egy átlagos polgárnak, azonban a műsorban elhangzott dal a közszereplők esetében alkalmazandó „magasabb ingerküszöböt” is elérte, illetve meghaladta. Az a körülmény, hogy valakinek a halálát kívánják, még közszereplők esetében sem elfogadható. (E döntéshez írt Majtényi professzor úr különvéleményt, amelyben vitatta a jogsértés megtörténtét.)

A 1825/2008. (X. 1.) számú ORTT határozatban az ORTT megállapította, hogy a TV2 Aktív c. műsorszámában sérült a bemutatott, a pszichiátrián kezelt beteg emberi méltósághoz való joga, azáltal, hogy őt kiszolgáltatott helyzetben, ágyhoz szíjazva mutatták be, rejtett kamerával forgattak kórtermében, álláspontjának ismertetésére kísérletet sem tettek.

A 12/2009. (I. 7.) számú ORTT határozat az emberi jogok megsértését állapította meg, miután a Story TV A nagy lehetőség c. műsorszámában 12 kiválasztott hajléktalan „emberhez méltó körülmények közé” költözött, hogy 25 héten keresztül bizonyíthassák, tudnak élni a felkínált lehetőséggel. A legvitathatóbb momentumnak a versenyzők egészségi állapotára vonatkozó különleges adatok nyilvánosságra hozatala számított, ugyanakkor kifogásolható az elvetélt asszonnyal készült interjú, illetve egyes szereplők alkoholfüggőségének, vagy büntetett előéletének nyilvánosságra hozatala. A műsorszám szereplői a nézettségért és a reklámbevételek növeléséért folytatott verseny eszközévé váltak, amikor magánszférájukat oly mértékig bocsátották áruba, amely rájuk nézve emberi méltóságot sértő, megalázó szituációk sorához vezetett. (E döntéshez szintén különvéleményt csatolt Majtényi professzor úr.)

A 952/2009. (IV. 29.) számú ORTT határozat amiatt állapított meg jogsértést, mert az MTV Híradójában tudósítottak egy hírről, miszerint társai megaláztak egy 16 éves fiút Kalocsán, és a műsorszámban bemutatták a mobilfelvételt, ahogyan térdelve beszél valakihez, majd kétszer megcsókolja a cipőjét. Az áldozatot szemből és oldalról is mutatta a kamera, a felvételen a fiú arca nem volt kitakarva, így felismerhetővé vált.

A 1129/2009. (V. 28.) számú ORTT határozat szerint az RTL Klub Mónika show-jában egy vendég ingén ötágú vörös csillag, illetve sarló-kalapács volt látható. A testület álláspontja szerint az önkényuralmi jelképek az elnyomó diktatúra ideológiáját és bűneit felidézve sérthették azok emberi méltóságát, akik a kommunista rezsim és az egypártrendszer áldozataivá váltak az adott történelmi periódusban.

Az utolsó, a 1254/2009. (VI. 17.) számú ORTT határozat azért döntött a jogsértés megállapítása mellett, mert a TV2 Mokka c. műsorszámában Szili Katalin parlamenti házelnökkel kapcsolatosan az alábbi sms-üzenet volt olvasható: „Ha már a kutyáknál tartunk, pécsiek! Nehogy a vörös szukát válasszátok!” A testület szerint az üzenet rendkívül sértő tartalma – amely Szili Katalin személyében és női mivoltában is érzékenyen érinthette – alapján emberi méltósága sérült.

Itt és most nincs hely és szükség e döntések részletes elemzésére, de néhány általános kérdés felmerül e gyakorlat alapján, amelyek megválaszolását a fenti ORTT-döntések elmulasztották.

1. Miért nem tett kísérletet a hatóság, hogy elkülönítse a médiaszabályozást a többi jogágtól, és ezáltal okafogyottá tegye azon, a szabályozást ért kritikát, amely szerint a médiaszabályozás feleslegesen növeli egy adott tartalom miatti lehetséges eljárások számát, ezzel sértve a sajtószabadságot?

2. A megfelelő jogági elválasztás hiányában miért nem alkalmazta legalább a testület a becsületsértő kijelentések esetén az ilyen esetekre vonatkozó alkotmánybírósági és rendes bírósági mércéket, különösen az AB 36/1994. (VI. 24.) számú határozatában foglaltakat? Magyarázatra szorult volna annak indoka, hogy miközben egy adott vélemény a polgári és a büntetőjog szerint feltehetően megengedett volt, a médiahatóság mégis szankcionálja a médiaszolgáltatót?

3. Miért nem vette több esetben sem figyelembe a hatóság a sérelmet szenvedettek közszereplői minőségét, a közéleti-politikai vita nyíltságához és korlátozatlanságához fűződő érdeket?

4. Miért nem kísérelte meg megmagyarázni a hatóság, hogy mit ért az „emberi jogok” védelmén, mi az a katalógus, amely az ide tartozó jogokat felsorolja? Miért döntött úgy, hogy becsületsértő tartalmakat az emberi méltóság megsértésének értékel (a becsület, mint emberi jog nem szerepelt az Alkotmányban)?

5. Miért nem védte a hatóság jobban az oknyomozó újságírást? Egyértelműen egyéni jogsérelmek miatt miért korlátozta a közönség információkhoz való jogát?

Zárásképpen

Remélem, a fentieket a professzor úr nem értékeli majd – a cikkében elemzett döntésünkhöz hasonlóan – a „nemzeti-kollektivista-álkeresztény hadova delíriumában fogant” tudatatlanság megnyilvánulásaként. Megemlítendő, hogy a hatóságon belül a döntés-előkészítésben részt vevő jogászok kevés kivétellel azonosak a professzor úr elnöksége alatti állománnyal, és remélhetőleg jelen kritika nem kérdőjelezi meg visszamenőleg az akkor általuk végzett szakmai munka minőségét.

Az emberi méltóság médiaszabályozásbeli védelmének és a kiegyensúlyozott tájékoztatás kötelezettségének természetesen lehetséges eltérő értelmezése is. Lehetséges az is, hogy az AB szintén téved 2007-es és 2011-es döntéseiben. Ha Majtényi professzor úr cikke, és e kevéssé méltó válaszadási kísérlet hozzájárul az e kérdések feletti szakmai diskurzus elmélyítéséhez, akkor a médiajog tudománya (ha létezik ilyen egyáltalán) abból csak nyertesen kerülhet ki.