„Orbán döntött. A tandíj mellett. A kormányzati kommunikációban ez a szó nem hangzik el, sőt érvelnek is, hogy nem mindenki fizet majd, tehát nincs tandíj. Nem mindenki, de a többség fizet. Van szak, ahol kevésbé vágta vissza a nemfizetősök számát a kormány, van, ahol nagyon. A közgazdászok, jogászok megtalálása racionális döntés. E területekre leginkább a jómódú családokból érkeznek a hallgatók. Az ő szüleik tudják, érdemes kifizetni a tandíjat, mert később jól kereső, magas presztízsű álláshoz juthatnak a gyerekek. Az ő szüleik szívják majd a fogukat, de nem hagyják, hogy kimaradjon a gyerek a képzésből. De mi van a szegényebbekkel? Akiknek a szülei képtelenek állni a borsos tandíjat? Azok menjenek dolgozni a jól meghatározott gazdasági körök vállalkozásaiba szakképzettséget nem igénylő munkakörbe? Vagy vegyék fel a diákhitel kettőt, s adósítsák el magukat hosszú évekre, örök életre?
A döntés amellett, hogy szembemegy a tudásalapú társadalom kiépítésével, Európával, a fejlett világgal, még egy szempontból nagyon érzéketlen. Akad néhány tízezer középiskolás, aki évek óta készül egyetemre. És most szembesül azzal, milyen feltételekkel, milyen eséllyel juthat be oda (egyébként minden részlet még most sem ismert).
E gyerekeknek milyen példát ad egy olyan kormányfő, aki pár tollvonással elvágja a jövőjüket, amiért eddig küzdöttek? Talán azt akarja üzenni: aki nem elég gazdag, menjen ki Ausztriába tanulni? Ott ugyanis nincs tandíj. A magyar fiataloknak sem.”