Szakdolgozat

„Tegnapelőtt hirtelen elő kellett volna keresnem valami régi közleményt. Miközben dobozaimban kotorásztam reménytelenül, egy kemény kötésű, fekete kézirat akadt kezembe. Rajta aranyozott betűkkel a nevem, alatta nagyobb betűkkel ez állt: Szakdolgozat. Kicsit elérzékenyültem, mi tagadás, bele is lapoztam, egész érdekesnek tűnt föl. (...)

Gondoltam is egy pillanatra, elöl hagyom, és elolvasom majd. Aztán legyintettem, visszacsúsztattam a füzetet a dobozba, fölkapaszkodtam a hokedlire, és betoltam a skatulyát a helyére, a legfelső polcra. Lekászálódtam, és még néztem fölfelé kicsit. Elbúcsúztam szakdolgozatomtól. Sokat dolgoztam rajta, s azt hiszem, nem csupán eredeti gondolat akad benne néhány, de formailag is vállalható, no meg nincsenek benne mástól csent passzusok sem, az a mi időnkben nem volt szokás, egy szakdolgozatot enkézzel abszolválni, azzal a maga becsületének tartozott az ember.

De hiába jó a dolgozat, hiába van tisztes munka benne, ember nem olvasta és nem is olvassa már, nekem nincsen rá szükségem többé, másnak pedig még annyira sem.

Hacsak… Hacsak…

Végül is egy, egyetlenegy beosztás mégiscsak akad e honban, amelyhez ugyan nem kell érteni semmihez, de egy korrekt egyetemi végdolgozattal nem árt, ha bír az ember. No, hát az nekem már megvan, a helyesírás sem az erősségem, ráadásul olybá tűnik, ama hivatalban hamarosan üresedés is várható… Itt lenne az ideje megpróbálkoznom az aláírással, írni már írtam épp eleget.”