„Kétségtelen, hogy itt egy hajóágyú szabadult el. A lassú növekedés hatására – a különadók és az áfaemelés után – már nem nagyon maradt más lehetőség a növekvő költségvetési lyuk betömésére, mint az egyre kisebb hatékonyságú, egyenként néhány milliárdot hozó kisadók elburjánzása. Ez a folyamat egy új politikai gazdaságtani helyzetet teremtett. Korábban a nagy, mindenkire vonatkozó adókat nem lehetett túlságosan megemelni anélkül, hogy ne hasson hátrányosan az egész gazdaságra – beleértve az állam számára kedves iparágakat, vállalatokat is. Ez bizonyos mértékben magakadályozta, hogy az adó mértéke ésszerűtlenül magas legyen, és így védelmet jelentett a vállalatok számára az adóztatási önkény ellen.
Az alkotmányos szabályok lazulása és a félresikerült adópolitika hatására ezek a fékek sokkal gyengébbé váltak. Egyre inkább elfogadottá válik a néhány vállalatot érintő különadó kivetése, és – ha sikerül leválasztani a baráti vállalatokat a szabályozáskor – az adókulcsok meghatározásának aligha van felső korlátja.”