Viszlát, hitel, jó reggelt, recesszió!

„Mi lehet a megoldás a finanszírozási válság küszöbén? Egyrészt az államnak kreatív eszközökkel kell törekednie a csatornák kinyitására, de új bankok, intézmények alapításával nem lehet rövid - és szerintem középtávon sem - célt érni. A Széchenyi kártya visszafogott expanziója egyértelműen mutatja az új intézmények helyettesítő hatásának korlátait. Az FHB, ami jóval a rendszerváltás után állami kezdeményezéssel indult, csak 8-10 év alatt lett sikeres közepes méretű magyar pénzintézet és tizennégy év alatt jutott el oda, ahol most tart. Ezek nem rövidtávú projektek.

A banki vállalatfinanszírozás megindításához a bankok jelenbeli kockázatvállalását kell ösztönözni a jövőbeli terheik enyhítésével és olyan eszközökkel, mint például a célzott részleges kamattámogatások, a jegybank megjelenése a vállalatfinanszírozás támogatásában, pl. kötvényvásárlással. Az adóhatóság működésében - miután közvetlen vállalati információkkal rendelkezik - kiszámítható megegyezéseknek kell felváltani az időszakos padláslesöprések módszerét. A fizetési sorban állások esetén megoldást jelenthet az, ha a megtörtént teljesítések esetén a szűk keresztmetszetet jelentős adós kiiktatásával sikerül megfinanszírozni a tartozásokat. Egy másik fontos eszköz lehet válsághelyzetben, a hazai GDP előállítása szempontjából legfontosabb vállalatok és beszállítóik finanszírozási problémáinak követése, mediálása. Különösen az olyan stratégiailag jelentős iparágakban, mint gépjárműgyártás, gyógyszeripar és biotechnológia, élelmiszeripar és az alapvető szolgáltatások elkerülhetetlen az ilyen figyelem. Még akkor is, ha normál körülmények között az iparpolitikai preferenciák alkalmazása vitatható és a vállalatok is óvatosak, mert sokan nem szeretnének a kormány védőszárnyai alá kerülni.

Az EU források felhasználásában - akár a klasszikus infrastrukturális beruházások rovására - növelni kell azokat a vállalati beruházási támogatásokat, amelyek utána mind a beruházási eszközök, mind a munkaerő piacon keresztül pozitív hatást fejthetnek ki. Bővíteni kell pl. a Jeremy-program és az ahhoz hasonló tőkebefektetési programok kereteit, mert folyamatosan csökkennek majd a vállalati saját források az elkövetkező években, ami a banki forrásbevonást is nehezíti majd.

Józan gazdasági önvédelmi megoldásokra van szükség, mert a klasszikus monetáris és fiskális politikai eszközökkel nagyon óvatosan kell most már bánni: a deficitet nem lehet növelni, a reálkamatokat nem lehet csökkenteni. Új intézményeket jól felépíteni túl hosszú időbe telik. A működő és olykor rogyadozó pénzügyi és vállalati intézményeket kell megóvni, mert ezek tulajdonosaival együtt, ezekre építve lehet és kell boldogulni. Értik ők, hogy nekik kell elvinni a balhét, nekik kell gyógyszer és benzin árat emelni, bért csökkenteni, leépíteni, de csak addig tudnak ezzel együtt élni, amíg látják a jövőjüket. A meglepetések erejére építő gazdaságpolitika visszafogja a beruházási kedvet. Nem tűnik egyszerűnek, de vissza kell építeni a tulajdonosok és menedzserek bizalmát. Nem rózsás, csak kiszámítható környezetet kell teremteni a számukra és keresni kell azokat a középszintű megoldásokat, amivel ki lehet nyitni a záruló finanszírozási csatornákat, mert hiába lesz a német lassulás csak egy éves, ha mi egy 2,5-3 éves recesszióba süllyedünk. Ha jól számolok, akkorra fog egyébként éppen elfogyni a lehívható EU-támogatási keret is. Ne felejtsük el, a recesszió rombolja az erőforrásokat, akár fizikai vagy szellemi tőkéről, akár munkaerőről van szó és sokkal egyszerűbb ezekből valamit megmenteni, mint majd évek múlva újraépíteni.”