Csak a cipőtalpak bántó csattogására ébredsz

„Fogtam egy hálózsákot és lecsattogtam az Új színház előtti állvány alá hunyni egyet. A helyszínválasztásnak Dörnerhez épp semmi köze nem volt, egyszerűen fogalom nélkül kóborolva ez volt az első hely, ami valóban alvóhelyet keresve eléggé félhomályosnak és félreesőnek tűnt.

Úgy voltam vele, hogy az idő épp elég kellemes, 10-11 fok. Kapóra jön, hogy amúgy itthon is a földön alszom, egyelőre még nyitott ablaknál, szóval gondoltam a várható kényelmetlenséghez kisebb porcióban legalább hozzá vagyok szokva.

És hát egy francokat. Azt hinné az ember, hogy a hideg és a kemény talaj lesz a fő probléma. De nem. Mert kemény és hideg, ráadásul koszos és még az eső is szemerkél, az igaz, de ezen felül az ember ott van egy utcán. És az az utca, ami járókelőként sötétnek, csendesnek és elhagyatottnak tűnik, arról hálószobaként használva azonnal kiderül, hogy világos, hangos és forgalmas. (...) Elképesztő szintű a kiszolgáltatottság. Csukott szemmel, fejedre húzott hálózsákkal fekszel a talajon. Pár percenként újra és újra az arra járó, feléd tornyosuló ismeretlenek szeszélyére vagy bízva. Csak a cipőtalpak bántó csattogására ébredsz, és reménykedsz benne, hogy elmennek melletted. És nem csak az merül fel, hogy ha bárki vissza akarna élni védtelen helyzeteddel, megteheti. Rosszindulat feltételezése nélkül is, egyszerűen a sors kibabrálhat veled. A sörösüveg eldobásával azonnali szívrohamot okozó fiatalok a beszélgetésükből ítélve valószínűleg azt sem vették észre, hogy ott vagyok, mint ahogy a kutyasétáltatóknak sem az volt a céljuk, hogy a fejem fölött hörgő kutyáktól kapjak frászt éppen ébredve.”