„Leszögezném: ami zajlik, nem liberális sikoltozás egy kis morzsáért, ami most a tányérról lepottyant. Nem erről van szó. Nekem nem a politikához, hanem a színházhoz van alanyi jogon közöm, az nevelt fel. Ezzel egyetlen döntnök sem tud versenyre kelni. Mint az állat az erdőt, ahol él, lassan teljesen kiismerem, és érzem, hogy baj van. Mindenki érzi. Egy olyan színházi műhely békéje sérült, ahol eddig mindenféle politikai nézetű emberek játszottak mindenféle politikai nézetű embernek. Az Új Színház hamarosan politikai harcot tápláló "hátország" lesz. Kérdés: ez lesz mostantól a tendencia? Kérdés: ez biztosan az az irány, ami épít? A kérdésekből következik egy másik kérdés: hogy kinek legyen színháza. Egyszerű a válasz, mindenkinek. A legkülönfélébb ízlésű embereknek. De az ízlés vajon kézen fogva kell járjon az ideológiával? Ez a kérdés vajon esztétikai kérdés?
Nincsenek illúzióim, gyakran pártpolitikai alapú a színházigazgatók kinevezése. Mindig is így volt. Mégsem teljesen igaz ez, vannak, akik igazgatnak, pedig kerülik a paktumokat, azért van színházuk, mert vitathatatlan a kompetenciájuk. Előadásaikat szeretik a legkülönbözőbb politikai meggyőződésű emberek.
Az Új Színház pályázati eredménye nyilvánvaló pártpolitikai döntés. A Dörner György által benyújtott pályázati anyag minden szempontból elfogadhatatlan. Akármelyik oldal embere lenne, annak tartanám. Az ideológia mellett a magyar darabok bemutatása az egyetlen gondolat. Nem mutatkozik meg a munka iránti, nem szónoki, patetikus, hanem praktikus, hétköznapi szenvedély, ami gyakran nem hagyja a színházi embert aludni, enni. Ha ez mozgatná, nyilván felkereste volna az összes pályázatban megjelölt rendezőt közreműködőt, hogy felsorakoztassa a stábot, aki küldetésében biztonsággal támogatja. Továbbá a magyar darabok óhaja után még következnie kellene megannyi részletnek, víziónak és számnak is, amitől kilóra is és fajsúlyban is megfelel egy átlagos színházi pályázatnak.”