A magyar sors New Yorkban dől el

„Akkor nem is igazán van külföldi példa, hiszen nekik sem sikerül.

A pénz cenzúrája egy tízmilliós országban mindig jelen lesz. A közszolgálati média sosem lesz független, a kereskedelmi tévé pedig mindig kénytelen lesz kompromisszumokat kötni. Gyakorlatilag a politika és a pénzügyi élet agressziójának a mértékén múlik, hogy a fogyasztók számára mennyire tűnik szabadnak a sajtó. Ha gátlástalan a politika, és nagyon belenyúl, akkor leesik a tantusz az olvasónak, hogy itt bizony nincsen szabad sajtó.  Ha pedig ügyesen csinálják a fiúk, akkor sokan azt fogják hinni, hogy szabad a sajtó, pedig hát nem. Hozzáteszem, azt gondolom, hogy a fikciós politikai regény műfajában, amiben most tevékenykedem, sokkal szabadabb vagyok. (...)

Az új könyvedben szereplő bankárvilág most nagyon benne van a levegőben, az emberek figyelme is erre fordult a bedőlt hitelek, különadók, a bankoknak nyújtott segélyek miatt. Jósokkal vagy közgazdászokkal beszéltél inkább?

Is-is. A nyugati világban már elég régóta foglalkoztatja az embereket ez a kérdés, számos tanulmány és könyv is született a témában. Kb. 5000 éve létezik a bankár és az adós viszonya. Kölcsönadunk valakinek, és ő nem tudja visszafizetni.  A római birodalomban a rabszolgák 90 százaléka nem hadifogoly volt, hanem úgy eladósodott, hogy élete végéig ingyen munkával fizetett, ahogyan most a svájci frankhitelesek a törlesztéseikkel.

Az USA-ban ma pl. a lakosság 46 százalékának több a tartozása, mint a ház, autó, amit megvásárolt belőle. Az oly sokszor irigyelt 300 milliós Amerikában 150 millió ember tulajdonképpen nincstelen rabszolga, a szónak abban az értelmében, hogy reggeltől-estig dolgozik, és semmije sincs, mínuszban van. Persze nem annak tűnnek, de mezopotámiai értelemben azok. Ott is sokat gondolkoznak azon, hogy most már az ingatlanügynököknek és a bankároknak is szívni kéne kicsit.

Előfordul, hogy túlfeszítik a húrt azok, akiket mi most éppen bankároknak hívunk. Van, amikor a leendő rabszolgák teljesítő képessége elérte a határt. Az elit, amelyik a haszonélvezője annak, hogy kölcsönadott, néha nem érzi a megfelelő lélektani pillanatot, amikor le kell írni az adósságot, nullázni kell, különben borul az egész. Az orosz cári elit például nem érezte, hogy elfagy a muzsik lába munka közben, mert nincs rajta csizma. Forradalom lett a vége. A magyar elit sem érezte ezt sokszor, remélem, most talán fogja, és jobb lesz a ritmusérzékük.

Amit te a magyar politikáról, a magyar gazdaságról, emberekről szeretnél elmondani, az mostantól könyvekbe lesz csomagolva?

Én nem akarok leleplezni, inkább a hazai politikának a szövésmintáját, a hátterét, logikáját akarom megmutatni az embereknek. Nem hiszek abban, hogy a mi sorsunk Budapesten dől el a miniszterelnöki irodában. Nem ott dől el, New Yorkban dől el, meg drága yachtokon szerte a világban.”