Kultúrharc vagy békeharc

„A kulturális kormányzat nem akar »kultúrharcot«. A »Kulturkampf« még durvábbnak hangzik. Annál jobban hangzik, ha a politikus kijelenti, hogy nem akar kultúrharcot. Ez a biztosíték ugyanis arra, hogy minden marad a régiben, hogy nem kezdik el üldözni – vagyis leváltani – azokat, akik évtizedek óta hagyományosan uralják a kulturális intézményeket és az irányító testületeket, a pénzosztó helyeket. Ők ugyanis mindig a potenciális üldözöttek, és most igazán megnyugtató, hogy az övék marad a terep. Megszokták már, nagyon fájna nekik, ha nem lehetnének vezetők valahol, s ha nem ők dönthetnék el, hogy mi kell a magyarnak, mi kell a mindig elmaradott tömegnek. Ezért a harcot mindenáron el kell kerülni, és ennek felelőse a kormányzat. Ám amennyiben a harc mégis elkerülhetetlen, mert sok bugris magyar van az országban, akikkel szemben meg kell vívni a harcot, legyen akkor inkább békeharc, mint a korábbi szép emlékű korszakban, amikor még lelkesen énekelte mindenki a kisiskolástól az aggastyánig: »Egy a jelszónk, tartós béke…«

A béke csakugyan fontos az embernek, népeknek és nemzeteknek, mert békében lehet építkezni, gyarapodni tudásban és anyagiakban. A kérdés mindig csak az, hogy a békének mi az ára, és hogy a béke kinek a békéje, és ki fizeti meg az árát. Ezzel szemben a harcok rombolnak, pusztítanak, és amúgy is van belőlük bőven a világban, nem kéne még itthon nekünk a »kultúrharc« is. Nem kéne, valóban. Csak azt is meg kellene gondolni, hogy kell-e helyette a békeharc, ami most a hazai kulturális életet jellemzi. Mert ez a békeharc nem áll másból, mint a status quo védelméből. Tehát: a liberális, balliberális kisebbség régi térfoglalásának megerősítéséből, érinthetetlenségéből. Ahol egyszer a hódító megtelepedett, és nem tud már tovább hódítani, ott a hódoltsági területet akarja mindenáron megtartani, ezért folytatott a szovjet rendszer is folyton békeharcot, ezért tiltott, tűrt vagy támogatott, hogy őrizze az általa kiharcolt és neki kedvező békét. Nálunk most kultúrharcról nem beszélhetünk egyébként sem. Üres csend van inkább, az értelmiségi mocorgás neszei nem hatolnak az égig. Béke persze nincs, de a morgás jogánál nem több egyelőre a békétlenség. Ha lehetne ma egyáltalán harcról beszélni, az a kultúrharcnál egyébként is tágabb fogalommal lenne jelölhető. Arra inkább a létharc, az egzisztenciaharc fogalma lenne megfelelő: a nemzeti szellem létharca lenne ez a multikulturális ízlésrontás, a bűvészkedők blöffjei, a neoliberális kurzuslovagok uralmával szemben. Ha elfogadjuk azt az igazságot, hogy nemzeti szellem, nemzeti kultúra nélkül nemzet sincs, akkor mondhatjuk, hogy a nemzet léte forog kockán, és az a béke, amely – Babits szavaival szólva – nem a »jobbak szövetsége«, hanem olyan »örök béke«, amely ránk poshad, lehet gyilkosabb a harcnál, alattomosabb és mélyebbre ható. Hogy minden gyanakvást elkerüljünk, tegyük hozzá, hogy nem »faji« kérdésről szólunk, amint maga a nemzet sem »faji«, hanem szellemi, erkölcsi, kulturális közösség, a maga sajátosságaival, nyelvi, kulturális értékeivel, történelmi hagyományaival.”