Hol van kevesebb nő: a püspöki karban vagy a feministák új kedvenc pártjának elnökségében?
Vajon a templomhoz hasonlóan étterembe se hajlandó belépni az öntudatos nő, mert a séfek között durva férfiuralom tapasztalható?
Akik mindig, minden helyzetben farkast kiáltanak, jobban degradálják az egyenjogúság kérdését, mint a leghímsovinisztább férfiak.
„Hálás vagyok, mert nekem már természetes volt, hogy egyetemre mehettem, hogy dolgozhatok, hogy akár vezető is lehetek, ha képességeim alapján úgy ítéltetek meg. Hogy én választom ki, kihez szeretnék hozzámenni, hogy lehet szabad akaratom, véleményem, és ne adj' Isten, el is mondhatom. (Arról nem is beszélve, mennyire szerencsésnek érzem magam, hogy nem a világ azon felére születtem, ahol nemhogy a nők jogairól, de esetükben emberi jogokról sem beszélhetünk.) Van egy eredeti szerepfelosztás, amely régóta jól működik. Nem azt mondom, egyáltalán nem, hogy kiváló volt 500, 200 vagy akár 50 évvel ezelőtt a dolgok állása, de nem véletlenül alakult úgy, hogy a nők (általában) velük született érzékkel tesznek otthonossá pillanatok alatt szinte bármilyen lakást, ahogyan az sem, hogy a pasik (általában) inkább a lakások technikai felszereléséért lelkesednek, semmint a textíliákért. Lehet ezen viccelődni, sőt, de gúnyolódni semmiképp. Bár a világ változott, ezzel együtt változtak a társadalmi szokások, elvárások is, a nemekre jellemző alap attitűd (és fizikai jellemzők) nem. Lehet ezek ellen küzdeni, de leginkább csak azt érjük el, hogy a férfiak elbizonytalanodnak, és még kevesebb esély lesz arra, hogy nőként megkapjuk azt a tiszteletet, amire vágyunk (és amit nekünk is viszonoznunk kell).
De akik felháborodnak, ha a férfiak előre engedik őket az ajtóban, és esetleg - dacolva a várható megsemmisítő pillantásokkal - felajánlják segítségüket egy csomag cipelésénél, megszégyenítik mindazt a több évszázados küzdelmet, aminek eredményeként ma a legtermészetesebb, hogy saját keresetünk van, és ezt saját belátásunk szerint költhetjük el (esetemben fénysebességgel). És ezzel együtt megaláznak minden nőt is, akinek életéről, lehetőségeiről anno egy korszak férfiak által kialakított szabályai és szokásai döntöttek. Azok, akik mindig, minden helyzetben farkast kiáltanak, jobban degradálják az egyenjogúság kérdését, mint a leghímsovinisztább férfiak. És ennek egyik legszomorúbb példája, amikor szexuális erőszakra hivatkoznak bármilyen nem valós indokkal: beláthatatlan károkat okoznak a valódi áldozatok hitelességét tekintve.”