Oslótól Mekkán át a Dankó utcáig

„Szöget ütött a fejembe valami, és összekapcsoltam két, egymástól látszólag teljesen független dolgot. Nevezetesen az új magyar vallásügyi törvényt és az oslói barbár vérengzést. Pontosabban azt, hogy melyik is az a 14 egyház, amelyet a törvény ekként elismer, és azt, hogy a robbantás hírére először – és mindaddig, amíg meg nem tudtuk, hogy szőke, kékszemű férfi a tettes – mindenki, legalábbis minden fehér európai meg volt győződve róla, hogy megint az Al Kaida, a tálibok vagy valamelyik fundamentalista, ölésre kész iszlám szervezet a bűnös. (...)

Semmi közöm az iszlámhoz, azon kívül, hogy egy évig egy nigeri faluban barátságos és szelíd moszlimok között éltem, akiknek eszükben sem volt engem sem bántani, sem megtéríteni. De nem tudom nem szóvá tenni azt a szemtelenséget, hogy néhány pökhendi magyar képviselő nem tekinti az iszlámot vallási közösségnek, és törvénnyel kényszeríti arra, hogy jogának elismeréséért alázatosan a tisztelt ház mint vallási kérdésekben oly közismerten jártas testület elé járuljon. Először arra gondoltam, hogy az általános iszlámellenes előítélet az oka. Na de akkor mi bajuk lehet a buddhizmussal? (...)

Menjünk el csütörtökön délután a Dankó utcai virrasztásra.”