„Zuroff felvetéseit, és az ennek nyomán összeállított vádat nagyon sok belső ellentmondás jellemezte egyébként a Képíró-ügyben. Meglepő, hogy a hazai vádhatóság ezzel a még soványnak sem nevezhető anyaggal belefogott a perbe. Persze a Simon Wiesenthal Központ és intézményei nincsenek hozzászokva, hogy a világ bármelyik ügyészsége veszi a bátorságot, és visszaadja a feljelentéseiket, indítványaikat. A Képíró-ellenes vád is kezdett átcsúszni egy különös, irreális, kafkai dimenzióba. Az ügyész a bírák elé akart hozni például egy idős asszonyt, aki hiteles szemtanúként jelentkezett be a perben. Állítólag látta Képíró brutális tetteit annak idején, ő kilenc-tíz éves kislány volt akkor. Igaz, Zomboron élt, a razzia viszont Újvidéken zajlott. Ez volt a mélypont, itt majdnem önmaga paródiájába fordult a vád egész rendszere.
Efraim Zuroff és jeruzsálemi irodája nyilvánvalóan pontosan tudta, mennyire erőtlen az a bizonyító anyag, amelyet a kezében tartott, amikor belefogott a Képíró-ügybe. Kérdéses eredetű dokumentumok, különös tévedések, pontatlan adatok és ilyen-olyan sejtések rendszeréről van itt szó, amit feltételezésekkel, igazsággá emelt fikciókkal próbált összecementezni a jeruzsálemi iroda. Az iroda, amelyre a múló idő egyébként már rég rázárta volna az ajtót. És ezen a csukott ajtón már nem jöttek volna be a különféle magántámogatóktól származó apanázsok sem. Tehát kellett egy per az élethez? Annyira, hogy már nem voltak érdekesek a bizonytalanságok és az ellentmondások sem?”