Elfogyott a kutyaszőr

„Amióta eldőlt, hogy a nagy gazdaságokban a kormányok és a jegybankok a »kutyaharapást szőrével« elvre építik a válságkezelést, a fő kérdés az volt, hogy ezzel a módszerrel az államok meddig képesek halogatni az őket működtető társadalmakkal szemben esedékes keserű beismerő vallomásaikat. Az elmúlt hónapokban egyre több jel mutat arra, hogy nagyjából eddig: 2011 és 2012 a nagy szembenézések ideje lehet. A világ legerősebb államai be fogják vallani, hogy nem mindenhatók, nem tudnak a semmiből valamit csinálni, nem tudnak tartós gazdasági növekedést, állandóan növekvő jólétet, gazdasági értelemben igazságos társadalmi viszonyokat teremteni.

Szó mi szó, az államok mindent megtettek, hogy ezt a szembenézést a fizikailag lehetséges utolsó pillanatig elkerüljék, és ez nem pusztán az utolsó, válságkezeléssel töltött 2-3 évre igaz. A világ legnagyobb gazdaságaiban a társadalmak évtizedek óta nem hajlandók megválni két mítosztól, az államok pedig minden tehetségükkel azon voltak, hogy ezeket a mítoszokat életben tartsák. Az egyik ilyen mítosz az, hogy lehetséges a folyamatos gazdasági növekedés. A gazdasági ciklusok törvényszerű körforgása a közgondolkodásban, de mára talán még a közgazdaságtanban is elveszítette korábbi magyarázó erejét, a gazdasági válságot a legtöbben működési zavarként, hibák és bűnök eredményeként fogják fel, olyan betegséget látnak benne, amelyet meg kell és meg is lehet gyógyítani. A másik mítosz lényege az, hogy ha van gazdasági növekedés, akkor annak a társdalom minden csoportjában növelnie kell a jólétet, vagy legalább enyhítenie kell a szegénységet.

Ezek a mítoszok sajnos hamisak. A gazdaságban, mint annyi minden másban ciklusok követik egymást, a gazdasági aktivitás bizonyos időszakokban nő, bizonyos időszakokban pedig csökken. Értelmes és komoly vita tárgyát képezi, hogy az államoknak kell-e, szabad-e bármit is tenni ez ellen, de arról nem érdemes vitatkozni, hogy az államok képesek-e a folyamatos gazdasági növekedés feltételeit biztosítani – éppúgy nem képesek rá, mint ahogy nem képesek megelőzni az árvizeket vagy a szélviharokat. Mint ahogy általában nem képesek arra sem, hogy a gazdasági növekedés jóléti hozadékát egyenletesen és/vagy igazságosan szétosszák a társdalom különböző csoportjai között. A jövedelmek állami újraelosztása az aktuális politikai berendezkedésektől tökéletesen függetlenül a társadalmon belüli érdekérvényesítési küzdelem részévé válik, ez a rendezőelve, nem bármiféle értékalapú megfontolás. A 2008-2009 óta folytatott válságkezelési modellek közeli bukása azért lesz különösen fájdalmas, mert éppen azoknak a tarthatatlan mítoszoknak a kőbe vésésére alapozták őket, amelyek a jelenlegi válságperiódus súlyosságáért is felelőssé tehetők.”