Sosem tudjuk teljesen kifejezni, amit elgondoltunk

„Hogy fogadta, amikor kiderült, hogy Kossuth-díjat kap?

Azért okoz nagy örömet, mert ez egy magyar díj. Különben már nem nagyon érdekelnek a díjak, kaptam eleget. Az is hatalmas elismerés volt nekem, amikor lefordították a műveimet magyarra, de amúgy nem különösebben vártam, hogy direkt figyeljenek a munkásságomra. Évekkel ezelőtt már kétszer megígérték, hogy megkapom a Kossuth-díjat, elsőre nem lett belőle semmi, másodszor se lett belőle semmi, és mikor most felhívott az öcsém, hogy kapok, rögtön azt kérdeztem: »Megint?«. (...)

Az Analfabéta című könyvében azt olvashatjuk, hogy szó szerint kézzel-lábbal tanulta a nyelvet. Hogy az óragyárban az asszonyok mutogatással tanították meg önnek a testrészek és a tárgyak neveit. Mikor vette észre, hogy a francia már az ön nyelve?

Sok idő után, azt hiszem tizenkét év telt el, hogy franciául kezdtem el írni. Először versekkel próbálkoztam, a magyar verseimmel, hogy hogy hangoznának franciául. Aztán mondatokat csináltam, kis szövegeket, hogy hogyan mutatnának franciául, de nagyon lassan ment.

Először színdarabokat írtam, mert azt sokkal könnyebb, ott csak oda kell írni, hogy ki beszél. Nem volt ez irodalmi nyelv, inkább népszerű beszélgetéseket írtam le, mindennapos dolgokat, megcsináltam egyet-kettőt és valaki azt tanácsolta, küldjem el a rádiónak. Ők pedig rögtön elkezdték feldolgozni őket, egymás után öt színdarabomat mutatták be a rádióban, azzal foglalkoztam sokáig. Megtanultam, hogy kell a rádiónak írni. Azt már nem tudom megmondani, hogyan tértem át a regényírásra. Csak úgy jött a gondolat.

Azt akartam megírni, hogy a Jenő bátyámmal, hogyan éltük át a háborút Kőszegen. Eleinte úgy kezdtem el írni a regényt, hogy a bátyám meg én voltunk az elbeszélők, de ez olyan nehézkesen hangzott franciául, hogy én meg ő, hogy aztán összetettem őket, és csináltam belőle mi-t, ami franciául nous, és így nem kellett bejelenteni, hogy ki beszél. Aztán így lett ebből ez a stílus.

Nem teljesen önéletrajzi ez a könyv, de nagyon sok igazság van benne. A zsidók kitelepítése Kőszegen például. Azt én láttam. Volt egy zsidó tábor Kőszegen, láttuk őket elvonulni a ház előtt, a cselédlányunk meg odanyújtotta a kenyeret és aztán visszavette. Ilyesmik tűntek fel nekem gyerekkoromban, tíz éves voltam ekkor. Még sok mindent beletettem a könyvbe, amit nem én éltem meg, hanem egy barátnőm. Volt, hogy kimentünk a hegyekbe, mikor jöttek az oroszok. A barátnőm anyukájának a karjában egy kisbaba volt, és az asszony ráesett a gyerekre, a barátnőm pedig látta ezt. Ilyeneket is beletettem a könyvbe, nem vigyáztam arra, hogy önéletrajzi írás legyen. Sok minden van benne Kőszegről.

Azóta is visszajár Kőszegre?

Igen, attól függ, hogy mikor megyek. Néha teljesen újnak látom, minden ki van festve, fel van újítva. Aztán van, hogy egy-két évvel később újra visszajövök és olyan romos minden, a házak is, mint régen. De most már nem megyek Kőszegre, nincs erőm.”