Homo sociologicus

„Elszakadtak egymástól generációink. Az idősek többsége vagy házastársával vagy magányosan él, s nem gyermekeivel, unokáival. Sok fiatal számára akkor lesznek az idősek fontosak, amikor az unokákra kell vigyázni. Emellett itt van több mint 600 ezer fogyatékkal élő, akiknek életminősége, munkalehetőségei sok kívánnivalót hagynak maguk után, s javítani kell az érzékenységen is, amellyel a többség kezeli az ő problémáikat. Sokak számára a hajléktalanok tízezrei is csak kérincsélő mosdatlanok. Néha elszégyelljük magunkat, hogy naponta fagynak meg embertársaink. Nemhogy Krisztus vonásait nem fedezzük fel bennük, de még szegény Lázárét sem. A cigányság gondjai is előtérbe kerültek, s többségünk tudja, hogy problémáikra csak két gyógyír van, a tanulás és a munka. De oldja meg mindezt az állam! Mintha tőlünk függetlenül léteznének. A magyar társadalom szociális érzékenysége ellentmondásos. A bajban segít, egyébként hagyják őt békén, ő is elszegényedett, a gazdagok többsége pedig nem érez felelősséget a közjóért. Azt kérik, hogy csak az első milliárd megszerzésének körülményeit ne feszegessük.(...)

A szociális szakma elméletben felkészült a fiatalok fogadására. A konkrét feladatok megoldása komoly szervezést kíván, s együttműködést a civil társadalommal és a történelmi egyházakkal. A közösségi szolgálatnál végzett munka mellett fontos, hogy a középiskolában is meginduljon a kötelező erkölcstanoktatás vagy a választható hitoktatás. Itt is sok az ellenvélemény. Liberálisaink mantrázzák a nem létező értéksemlegességet. Természetesen meg kell születniük az oktatási anyagoknak, s pedagógusokat kell képezni a feladatra. Korunk válsága azonban erkölcsi, antropológiai válság.”