Kínos...

„Valahogy úgy képzeltem, Bakács inkább azt akarta megtudni, hogy sajtószabadság-harcos Kossuth téri föllépése után miként támadják majd a jobboldali lapok. Azok, amelyek mostanában amúgy is szorgalmasan futtatják a centrális politikai erőtérből kiadott kötelező parancsprogramokat: leleplezünk, megalázunk, elszámolunk, leszámolunk. Mehetsz te is sírva panaszkodni az Európai Uniónak meg a világlapoknak – legyél indoklás nélkül kirúgott köztisztviselő, megzsarolt magán-nyugdíjpénztári tag, vérig sértett kórházvezető, a médiatörvény ellen tiltakozó lapszerkesztő, legyél a visszamenőleges jogalkotás kárvallottja, lehazugozott rendőr, letyúktolvajozott cigány vagy lezsidózott filozófus, teljesen mindegy.

Az sem lehetetlen – gondoltam tovább a lehetséges variációkat –, hogy Bakácsot az érdekelte, megértő és toleráns lesz-e majd a vele barátságban lévő »kormánytávoli«  kritikus sajtó: megvédi-e, mint a mi kutyánk kölykét, vagy fintorogva kiteszi a balliberális ajtó elé, mint odapiszkító macskát szokás. Tanulságos lenne, ha például a 168 Óra most azt írná, hogy a fölényeskedéstől, a nyegleségtől, a proli tempójú liberális lazaságtól, a megaegótól, a pódiummajomkodástól az ember nem éhes lesz, hanem gátlástalan.

Én valahogy úgy képzeltem, ha valóban ezt írná a 168 Óra, akkor Bakács egyszer csak diadalittasan előállna egy közjegyzőnél előre elhelyezett dokumentummal, amely igazolná, hogy az »ellopott«  szalámit természetesen előre kifizette, a hír hamis, csakúgy, mint az ő látszatbeismerése és kitalált meséje saját mellőzöttségéről és éhezéséről. Úgy képzeltem, hogy Bakács foghegyről azt kérdezné tőlünk: ha ilyen rossz véleménnyel vagytok rólam, vaze, akkor ezt miért most, miért nem előbb nyögtétek nyilvánosságra?! Mi pedig megszégyenülve, égő fülekkel, lesütött szemmel dünnyögünk majd: igaz, csakugyan előbb kellett volna...”