„Két olyan passzusa is van az oly sokat szidott új médiatörvénynek, amire bizony régóta várt e sorok írója, s most, hogy életbe lépett, módfelett örvend neki. Az egyik a legeslegfiatalabb tévénézők, a hat éven aluli kisgyermekek védelmét szolgálja; a másik az európai, illetve a magyar mozgókép érdekeit. Hogy miként lehet érvényt szerezni e szabályoknak, nem tudom. De azt igen, hogy a magam módján mindent el fogok követni, hogy a hétköznapokban is megmutatkozzék, sőt hasson is a médiatörvény e két rendelkezése.
Nem lesz könnyű dolgunk, se a médiahatóságnak, se nekem. A hat éven aluliak számára nem ajánlható műsorok ugyanis (amelyekre eztán éppen úgy a megfelelő piktogram feltüntetésével kell felhívni a felnőttek figyelmét, mint eddig a tizenkét-, tizenhat- és tizennyolc éven aluliakat veszélyeztető programokra) – gyakorló nagymamaként pontosan tudom – a mozgóképes mesebirodalom jelentős hányadát képezik. Üzleti megfontolásból vagy a kordivat parancsára a legtöbb óvodáskorúaknak szánt filmmese az »üsd, vágd, nem apád!« életfilozófiáját hirdeti. Képpel, hanggal és hangerővel egyaránt.
A világirodalom legszebb meséit is ennek a »leckének« a gyors és megkérdőjelezhetetlen elsajátítása érdekében alakítják át: hadd reszkessen a két-három-négyéves kislány, kisfiú a csattogó fogak, rettenetes karmok, ütlegek, rúgások, ijesztő szörnyek és banyák láttán, ha a képernyő előtt üldögél! Félelmei múltával jó eséllyel indulhat el ő maga is az erőszakos önérvényesítők világába; azt ugyanis pár televíziós stúdium után is felfogják a gyermekek, hogy nem csak a mesében, de való világunkban is az a »hős«, aki foggal, körömmel, ütéssel, rúgással uralkodik társai fölött…”