„Belgium legértékesebb és Európa leggazdagabb része maga a főváros, ami egyben az európai béke megőrzésére létrehozott EU székhelye is. Brüsszel helyzete annyiban Jeruzsáleméhez hasonlítható, hogy jelentősége messze túlmutat a két szembenálló fél évtizedes vitáján. Brüsszelben a francia a domináns nyelv, de a külvárosok Flandria fontos vidékeivel folynak össze. A nemzetközi közösség nem tudja elképzelni, hogy valamelyik fél véglegesen megszerezze a fővárost. Bármennyire ésszerűnek tűnik is kívülről az amerikai föderációban bevált két állam plusz európai Brüsszel D.C. megoldás, a napi szintű huzakodásban ez ritkán merül fel. A körgyűrű minden lehajtójáért parttalan, de a diplomácia szabályai szerint folytatott tárgyalásos vita zajlik. A jelenlegi erőnyerő flamand vezér, De Wever a következő szavakkal magyarázta a Der Spiegelnek politikai stratégiáját: »Nem Belgium azonnali megszüntetésén dolgozom. Erre nincsen szükség, mert Belgium végül is egyetértésben fog elpárologni ... Belgium fogalmának nincs hosszú távú jövője.«
Az ország ebben az igen érdekes állapotában adott leckét az EU soros tanácsi elnökségből. Az Európai Tanács feladata ugyanis az, hogy az Európai Bizottság és az Európai Parlament által kialkudott közös szakpolitikákat a tagállamok saját érzékenységéhez igazítva minden tagállammal elfogadtassa. Ebben a háromszögben a soros elnökséget adó ország lényegében az alacsonyabb szintű értekezletek előkészítéséhez és levezetéséhez kölcsönöz kormányzati és diplomáciai erőforrásokat a Tanács állandó elnökének. Bár Belgiumnak az elmúlt fél évben csak korlátozott jogkörű ügyvezető kormánya volt, Yves Leterme és helyettese, Steven Vanackere az ilyen háromszögelésben jártas közös belga, illetve önállósult vallon és flamand közigazgatásra támaszkodva rutinból talált kompromisszumot számos évtizedek óta megoldatlan európai vitára. Fél év alatt megoldották az európai útdíjfizetés harmonizációját (tizenhat éves vita); a közös európai szabvány megalkotását (a negyvenes évek vége óta változatos formában élő nyelvi vita); az európai egészségbiztosítók közötti elszámolás elvét és a lisszaboni szerződés módosítását (az eredeti szövegen tíz évig folyt a vita); továbbá egyhangúan elfogadtatták az EU 2011-es közös költségvetését.”