Ökokonzervativizmus

„Egyetértés van például a két nézet között abban, hogy a fogyasztói társadalom és a materiális érdekek negatív hatással vannak a hagyományos értékekre és szokásokra. A liberalizmus individualizmusával szemben mindkettő az élet közösségi formáit (helyi és egyéb kisközösségeket) részesíti előnyben. Szembehelyezkednek a liberalizmus énközpontúságával időbeli síkon is: mindkettőre jellemző a multigenerációs nézőpont. Ez kötelez minket arra, hogy ne zsákmányoljuk ki a felmenőinktől örökölt földet, a jövő nemzedékek jogaira való hivatkozás pedig ugyanígy hatékony eszköz arra, hogy határokat szabjunk a jelen változásainak. Legjobban talán Edmund Burke fogalmazza meg ezt a közös álláspontot széles körben ismert nézetével: »Bizonyos, hogy a társadalom szerződés. Nem csupán az élők, hanem az élők, a már holtak, és a még meg nem születettek közötti társas viszony ez.«

Mindkét irányzat szkeptikus a haladás eszméjével szemben is: nem utasítják el a változást, de a lassú, organikus, fenntartható fejlődés hívei. Egyikük sem hisz a korlátok nélküli kapitalizmusban. A »tudományos racionalizmussal« szemben mindkettő belátja az emberi tudás korlátait, elfogadja az élet bonyolult rendjét, és egyaránt óvatosságra int a beavatkozás léptékét és mértékét illetően. Fontos számukra a dolgok emberi léptékének megőrzése.

Nem túlzás kijelenteni, hogy az elkövetkező évtizedek meghatározó kihívásai a fosszilis erőforrások kimerülése, az energiaárak elszabadulása, az ivóvízbázis feletti rendelkezés és az élelmiszerbiztonság kérdései lesznek. A kormányoknak, pártoknak előbb-utóbb át kell dolgozniuk programjaikat, felkészülve ezekre a kihívásokra. A konzervatív, jobboldali pártok ebből a szempontból előnyből indulhatnának, hiszen nem kényszerülnének radikális irányváltásra, pusztán alapelveiket kellene továbbgondolniuk. Egy ökokonzervatív politika fő feladata a megfelelő egyensúly megtalálása lenne a vitatott kérdésekben. A környezetvédelem természetes helye ugyanis nem a baloldalon van.”