„Kim Dzsong Un előbb vagy utóbb egy olyan országot fog örökölni, amely borotvaélen táncol a lét és a nemlét között. Az ajándékok pedig arra jók, hogy egy kis önbizalmat csepegtessünk a srácba, s bebizonyítsuk mindenkinek, hogy semmiféle változás nem lesz.
Azaz folytatódhat az egysíkú külpolitikai játék: 1. Észak-Korea nem tárgyal, mert mérges a rá fenekedő imperialistákra. 2. Észak-Korea csapásokat és gonoszkodásokat helyez kilátásba. 3. Észak-Korea felveti, hogy ő békét akar, de így, a nyugatiak aljas tervei miatt nehéz lesz leülni tárgyalni. 4. Észak-Korea bizonyos segélyért cserébe hajlandó részt venni a hatoldalú megbeszéléseken. Ezeket megkapja, s tesz bizonyos látszatintézkedéseket. 5. Észak-Korea részt vesz a hatoldalú tárgyalásokon. 6. Észak-Korea látványosan felháborodik a zöldasztal mellett, onnantól mérges a rá fenekedő imperialistákra. Megy ez, mint a karikacsapás, pedig nem Phenjan találta ki, hanem a többiek, az Egyesült Államok, Kína, Dél-Korea, Japán és Oroszország. A hat tagnak ez a tárgyalássorozat teljesen megfelelő, akkor is, ha úgy tűnik, nincsenek eredmények. Pedig vannak, ez pedig az, hogy Észak-Korea nem omlott össze és nem indított háborút, vagyis a status quo voltaképp nem sérült. Az általános vélekedéssel szemben nem Kína áll Észak-Korea kommunista diktatúrája mögött, hanem mindenki. Kim Dzsong Il igenis élvezi az amerikaiak bizalmát, mivel olyan figura, aki kezében tartja a gyeplőt. A diktatúrák zajosan szoktak szétesni, arra a sok millió éhező észak-koreaira pedig se Kínának, se Dél-Koreának nincs szüksége, Japán, az Egyesült Államok és Oroszország pedig nem akar zűrzavart.”