„Engem is noszogatott a szerkesztőm, írnék a köztársasági elnök anyanyelvi javaslatairól. Nem akaródzott sehogy. Most azonban, hogy Sándor Klárából kipiszkálta a szerkesztője, csak hozzáteszem a magamét. Hiábavalóságok hiábavalósága ugyan, de mégis: én szóltam. (...)
Aztán hogyan támogatná a nyelvi oktatást? A nyelvi kompetencia (minő borzalmas idegen kifejezés) fejlesztését. Hogy minél többen tudjanak szóban és írásban hatékonyan kommunikálni. Tetszik érteni? Nem »szépen«, nem »helyesen«! Hatékonyan. És ne csak magyarul, hanem minél több nyelven. Az válna a haza üdvére. Mikor értetik meg végre a tanító nénivel, hogy ne csessze el?
Aztán a gazdaság, az ipar. Mivel kívánja előmozdítani a honi nyelvtechnológia fejlődését? Hogy legyenek még jobb magyar keresőrendszerek, fordítóprogramok, helyesírás-ellenőrzők, katalógusok, szótárak. És mi van édes anyanyelvünk kincseinek – bizony: kincseinek – megőrzésével (ha már ápolunk)? Hogyan viszonyul az elnök úr a nagy digitalizálási projektumokhoz, archívumokhoz, elektronikus könyvtárakhoz? A hozzájuk való szabad hozzáféréshez? Meddig tart még a szarakodás ezekben az ügyekben? És a többi, ad libitum.
Nyelvről szólván egyetlen mondat kellene a magyar alkotmányba, de nem lesz benne:
»A Magyar Köztársaság feltétel nélkül biztosítja minden polgárának azt a jogot, hogy mindig, minden körülmények között szabadon használhassa nyelvét.« Azt a nyelvet, és úgy, ami van neki, és ahogyan tudja.”
