„Rózsás úr, hogy kerültek az emberek a második világháború végén Szovjetunióba kényszermunkára?
A háború után a magyar és a szovjet pártvezetők, Rákosi Mátyás és Sztálin megállapodtak abban, hogy a hatályos nemzetközi egyezményekkel ellentétben a Szovjetunió nem enged haza mintegy 650 ezer magyar hadifoglyot, hanem határozatlan időre jóvátételi kényszermunkára fogja őket. Ennek következtében éveket töltöttek ott azok, akiknek sorsáról a fejük felett döntöttek. Az utolsó hadifogolycsoport 1951 decemberében jutott haza Magyarországra.
A szovjetek egyébként hivatalosan »csak« 514 ezer magyar hadifoglyot szerepeltetnek statisztikáikban. Ennek az a magyarázata, hogy 136 ezren még azt sem érték meg, hogy felvegyék őket a hivatalos kimutatásokba, mert éhínségben, tífuszjárványban vagy az erős fagy miatt még azelőtt meghaltak. A másik »lehetőség«, hogy az ember a Szovjetunióba kerüljön kényszermunkára, az volt, hogy »málenkij robotra« hurcolták el 1944 decembere és 1945 márciusa között. Ennek a zömét német nemzetiségű vagy német nevű magyarok tették ki, legalább 120 ezer fiatal nőt és férfit vittek így ki egyebek mellett a Don-medence kőszénbányáiba, ahonnan becslések szerint alig a felük tért vissza. A harmadik típus a szovjet törvények alapján elítélt politikai rabok - jómagam is az voltam - kategóriája, ide mintegy 100 ezer ember tartozott, ennek megfelelően deportálták őket a Szovjetunióba.
Hogyan zajlott le a Szovjetunióba, a Gulag-táborokba való kihurcolás?
Mint 1944-ben frontszolgálatra mozgósított levente, harci feladattal bevetett alakulattal kerültem szovjet fogságba, majd katonai törvényszék ítélete nyomán lettem kényszermunkatáborok rabja. A peres eljárás a front mögött zajlott le, futószalagon ítélkező bírák sablonos vádirata alapján, a magyar vádlottak által nem ismert orosz nyelven. Csaknem tíz évig tartó rabságom első két évét Ukrajnában Odessza börtönében, majd Nyikolajev és Herszon munkatáboraiban töltöttem. Aztán éveket raboskodtam az észak-uráli Szolikamszk őserdeiben, és az utolsó négy esztendőt Kazahsztánban éltem le, Karabas és Szpasszk után Ekibasztuz bányászvárosában, ahonnan végül szabadultam. Szolzsenyicinnel Ekibasztuzban ismerkedtem meg 1951-ben, abban a lágerben, ahol az Ivan Gyenyiszovics egy napja című kisregényének történései játszódtak, hitelesen, de megváltoztatott nevekkel.”
