„Egy magáncég gondatlansága miatt olaj ömlik a tengerbe, mérgező gáz jut a levegőbe, vagy mint az ajkai gyár esetében, lúgos iszaptenger zúdul az emberekre, tönkretéve mindent, amit egy életen át építettek. A cég megpróbálja bagatellizálni a katasztrófa mértékét, elutasítva bármiféle felelősséget, rajta kívülálló okokra fogva a szerencsétlenséget. A biztosítása természetesen semmit sem fedez, a károsultak így csak évekig, vagy akár évtizedekig húzódó, megalázó, a károkat okozó cég ügyvédeinek a támadásaival kísért perek útján juthatnak hozzá nevetséges nagyságú kártérítéshez, miközben a felelős cég tulajdonosai vígan élik tovább az életüket.
Ezt látva nem csoda, hogy a többségen a tehetetlenség lesz úrrá, úgy érzik, ki vannak téve a nagy cégek kényének-kedvének. A tehetetlenség dühöt szül, a düh pedig nem a legjobb tanácsadó. Mit tehetnénk, hogy a fenti forgatókönyv ne ismétlődjön meg? A kérdésre nincs univerzális válasz. A pénzvilág, a cégtulajdonosok és a politikusok egy része évek óta szajkózza a neoliberális mantrát: »A természet úgy védhető meg a legjobban, ha van tulajdonosa. A valódi természetvédelemhez vezető leghatékonyabb út a lehető legszélesebb körű privatizáció, nem az állami felügyelet erősítése. Az állami környezetvédelem a tulajdonosok személyi szabadságának súlyos korlátozása, épp ezért az államnak ebbe nem kellene beleszólnia.« A neoliberalizmus prófétái még napjainkban is hatalmas erőbedobással próbálják meg elhitetni velünk ezt az egyértelmű hazugságot, miközben a nagy cégek napról napra több katasztrófát okoznak. Igen, vannak olyan erdő- és földtulajdonosok, akik valóban óvják a tulajdonukat, ez azonban egész biztosan nem érvényes a régiónkban a rendszerváltás után hirtelen, sokszor törvénytelen úton meggazdagodott, az állami cégekhez fillérekért hozzájutó újkapitalisták többségére. Mivel gyorsan és érdemtelenül jutottak hozzá a vagyonukhoz, csak a pénzt becsülik benne, amiből, mint köztudott, sohasem elég. A pénz fialtatásánál pedig nem néznek sem istent, sem embert.”