„Szili soha nem tartozott pártja programadói közé, önálló, koherens politikai nézetrendszert nem fogalmazott meg, legfeljebb olykor sajátságos, különutas gesztusokat és kiszólásokat engedett meg magának.
Ellentétben vele, Gyurcsány a szocialisták ideológusa is volt, aki Blair és Giddens legjobb magyar követőjeként a honi értelmiség egy nem elhanyagolható részét meggyőzte, hogy ő az egyetlen koncepciózus, és az országot modernizálni képes balliberális vezető. A kormányzás gyakorlatában megmutatkozó politikai hibák sorozata aztán súlyosan erodálta a nimbuszát, de személyiségének kétségtelen ereje, valamint retorikai tehetsége egy adott körben ma is hatásos.
Mindennek a politikai jelentőségét azonban mindkét protagonista hajlamos túlértékelni. Sommásan fogalmazva: elutasítottságuk mára már jóval nagyobb a vonzerejüknél. Az, hogy más-más, meglehetősen körülhatárolható csoportok szimpátiáját még magukénak érezhetik, nem tévesztendő össze a kellő társadalmi támogatással. Szili ráadásul kínosan semmitmondó lózungokat ad elő a baloldali értékek markáns képviseletéről, bármiféle konkrét, pontos, vagyis eredetien értelmezhető elképzelés helyett. Gyurcsány persze valamivel megfoghatóbb célokról beszél, amennyiben legalább a liberális demokrácia és az alkotmányos értékek védelmére szólít, és ezen az alapon képzeli el a baloldali centrumpárt működését - de hát lássuk be, ez olyan evidencia, amelyet az MSZP mai vezetése hasonlóképp vállal, az LMP nemkülönben. Az a gyurcsányi kijelentés, hogy az új társulás a jelenleg is létező szociáldemokrata, valamint a progresszív platform által képviselt eszmeiséghez kíván a »legközelebb« állni, enyhén szólva elnagyolt definíció.”