Szétforgácsolni egy szavazóbázist viszonylag könnyű; ám újra ütőképessé tenni - nos, ahhoz új, szavatos személyi formátumok kellenek.
„Szili soha nem tartozott pártja programadói közé, önálló, koherens politikai nézetrendszert nem fogalmazott meg, legfeljebb olykor sajátságos, különutas gesztusokat és kiszólásokat engedett meg magának.
Ellentétben vele, Gyurcsány a szocialisták ideológusa is volt, aki Blair és Giddens legjobb magyar követőjeként a honi értelmiség egy nem elhanyagolható részét meggyőzte, hogy ő az egyetlen koncepciózus, és az országot modernizálni képes balliberális vezető. A kormányzás gyakorlatában megmutatkozó politikai hibák sorozata aztán súlyosan erodálta a nimbuszát, de személyiségének kétségtelen ereje, valamint retorikai tehetsége egy adott körben ma is hatásos.
Mindennek a politikai jelentőségét azonban mindkét protagonista hajlamos túlértékelni. Sommásan fogalmazva: elutasítottságuk mára már jóval nagyobb a vonzerejüknél. Az, hogy más-más, meglehetősen körülhatárolható csoportok szimpátiáját még magukénak érezhetik, nem tévesztendő össze a kellő társadalmi támogatással. Szili ráadásul kínosan semmitmondó lózungokat ad elő a baloldali értékek markáns képviseletéről, bármiféle konkrét, pontos, vagyis eredetien értelmezhető elképzelés helyett. Gyurcsány persze valamivel megfoghatóbb célokról beszél, amennyiben legalább a liberális demokrácia és az alkotmányos értékek védelmére szólít, és ezen az alapon képzeli el a baloldali centrumpárt működését - de hát lássuk be, ez olyan evidencia, amelyet az MSZP mai vezetése hasonlóképp vállal, az LMP nemkülönben. Az a gyurcsányi kijelentés, hogy az új társulás a jelenleg is létező szociáldemokrata, valamint a progresszív platform által képviselt eszmeiséghez kíván a »legközelebb« állni, enyhén szólva elnagyolt definíció.”