A német egység huszadik évfordulójára

„A magyarok viszonya a németekhez mindig is ambivalens volt. A német kultúra számunkra a nyugati civilizáció legfőbb közvetítője. Jóformán minden társadalmi szokás, ami nálunk »nyugati«, az a németek, a hazai német polgárság és persze elsősorban az Ausztriának nevezett német területek közvetítésével érkezett hozzánk. Így érthető az a rengeteg illúzió, ami a magyarokban a németekkel, a magyarok iránti német szimpátiával kapcsolatban fennállt. Németország azonban nemcsak a kultúra és a civilizáció forrása volt számunkra, hanem hódító, megszálló hatalom, kellemetlen, ám kényszerű szövetséges, amelynek kalandor politikája harminc éven belül két világháborús vereségbe sodorta országunkat.

Kevés olyan halálos illúzió van a magyarok között, mint a Rajnán túli nyugattal szembeni kizárólagos német orientáció. (S akkor még nem is szóltam a »Jobb lett volna-e nekünk, ha a németek győznek a második világháborúban« kérdésről, illetve az egyesek által arra adott hibás »igen« válaszról. Jó, ha mindenki tisztában van vele: a náci Németország győzelme hazánk számára már néhány éves távlaton belül is a teljes megsemmisítést, a magyar lakosság tömeges kitelepítését hozta volna, nem a Hortobágyra, hanem az orosz síkságra.)

A magyar történelemnek azok voltak a sikeres korszakai, amikor a földrajzi helyzet adottságai mellett a magyar állam kapcsolatai átnyúltak a közvetlen német szomszédságon, s azok voltak a tragikus végű korszakok, amikor országunk szekerét csak a németekhez kötöttük, s ami olykor fontosabb, amikor a magyarok csak a németekre tekintettek, s nem figyeltek arra, hogy mi történik a Rajnán, és főleg pedig az óceánon túl. Az újra egyesült Németországgal sem más a teendőnk.”